Ha tanár lennék,
teljes szívemből felháborodnék a Népszabadság keddi, Kezdő újrakezdők
című Pr-cikkén. Az írás igazságtalanul valótlan képet fest a hazai
pedagógusok képességeiről és hozzáállásáról, miközben végig csak az
állami apparátust képviselő, illetve igazoló személyeket szólaltatja
meg. Ez lenne tehát a segítség. Elvileg. (Nagy Gergely Miklós,
Hírextra)

A cikk – és vele együtt az
megszólalók- értetlenül tekintenek az elbocsátott pedagógusok
vergődésére. Talán nem ártana szólni a tanári hivatás egynémely
sajátosságairól, amelyek magyarázzák a „magyarázhatatlant”, azt, hogy
miért nem akar valaki dalolva adminisztrátor, vagy call-centeres lenni.

Az írás például nem foglalkozik
azzal még említés szintjén sem, hogy egy tanárnak az órai
elfoglaltságain kívül milyen kötelezettségei vannak: dolgozatjavítás,
adminisztráció, nevelési feladatok, iskolai teendők. Hogy a készülésről
ne is beszéljünk. Ez például egy magyar tanár esetén napi több óra is
lehet, esetenként akár annyit is rá kell fordítani, mint amennyit tanít.

Szeptembertől a kötelező húsz órát huszonkettőre emelték,
tehát ugyanennyi készülésről is beszélhetünk, hogy a dolgozatjavítás,
adminisztráció, értekezlet, kirándulás, külön foglalkozás tevékenységeit
ne is említsük. Mennyi is ez? Heti 55-60 óra? És akkor még ott vannak a
különböző „emberi feladatok”, amit az ember óhatatlan is hazavisz.


Persze mindezt nem állásban csinálja az ember. Ha
csupán erről lenne szó, akkor szárazon leadná az anyagot, nem
foglalkozna az osztály „nem hivatalos” életével, csöngetéskor kiesne a
kréta a kezéből, és robogna a tanáriba. Olyan lenne a felfogása, ami
igazán olyan állásokhoz passzolna, amit mostanában ajánlgatnak neki:
ügyfélszolgálati, hr-es, adatrögzítő, miegymás. Ezeknél ugyanis el kell
végezni a napi penzumot (ami félreértés ne essék, nem kevés), a toll
kihullik, aztán lehet hazamenni. Ez így is van rendjén, de ez lényegében
más, mint a tanári hozzáállás. Itt ugyanis a „munka” (minthogy ez nem
teljesen az) nem ér véget az utolsó óra után, hanem a tanárral marad, és
mindenhova elkíséri.

Mindjárt
szögezzük le: sajnálatos, hogy amellett, hogy anyagilag cseppet sincs
megbecsülve a szakma, a társadalmi gondolkozás is sokszor azzal vádolja
őket, hogy keveset dolgoznak, ergo munkájuk nem fontos, hiszen keveset
kevésért túl jó nem lehet. Persze arról már nem beszélünk, hogy ezek az
emberek, akik ezt a hivatást választották, és neveltek, tanítottak
százezreket, ami mellett valóban nem jutott idejük különböző
továbbképzésekre járni, mert nem készültek a legrosszabbra (ez utólag
úgy tűnik végzetes hiba volt), mert úgy gondolták, ha egy teljes embert
igénylő állást vállal az ember viszonylag alacsony fizetésért, azért
legalább a lojalitás elvárható. (Most majd még többet kell dolgozniuk
ugyanannyi pénzért azoknak, akik maradtak. Kérdés, hogy a húr meddig
feszíthető? Hiszen, ha még egy órával emelnék fel az óraszámot, „ami
igazán semmiség”, további több milliárd forint takarítható meg, és így
tovább…)

Nézzük, mi a helyzet ezekkel a remek
átképzésekkel. A cikkben megszólalt munkavállalási tanácsadó így látja:
„Sokszor a megszokott munkarend is problémát jelent: (…)a tanároknak a
hosszú nyári szünidő a természetes, és nehéz megváltoztatni az évek
alatt kialakult rutint.” A tanárok még a számítógéphez sem értenek, mi
több idegenkednek tőle, hiszen nekik a „közép- és felsőfokú tanulmányaik
idején még nem volt természetes a számítástechnikai eszközök
használata, így azok, akiket napi munkájuk nem kényszerített rá,
idegenkednek a számítógéptől. Nem küldenek elektronikus leveleket, nem
interneteznek, és a szövegszerkesztést sem sajátították el. Ha tanultak
is nyelveket, a valamikori tudásuk elkopott, ha nem kellett
használniuk.” A kérdés tehát az, hogy a Fővárosi Pedagógiai és
Pályaválasztási Tanácsadó Intézet projektfelelőse vajon miért így
állítja be a pedagógusokat? Miért beszél róluk, mint kőkorszaki
barbárokról? Miért akarja elhitetni országgal-világgal, hogy a tanárok:
1, számítástechnikai analfabéták, 2, kényelmes henyélők, 3, idegen
nyelven dadogó alakok?

De van még
ám a tanárok számláján! Ellustulásuk mérhetetlen: „Aki évtizedekig
dolgozik a közszférában, nem szembesül azzal: ma már egy szakma vagy
diploma kevés ahhoz, hogy valakinek egy életen át legyen munkája. A
szakemberek tapasztalatai szerint ők csak akkor hajlandók a váltás
gondolatával foglalkozni, ha már elveszítették a munkájukat. Nem
gondolkodnak előre, nem tájékozódnak, nem gyűjtenek információkat,
keveset tudnak a különböző programokról, pályázati, képzési,
továbbképzési lehetőségekről.”

A
tanároknak „mindenekelőtt meg kell szerezniük az újrakezdés képességét,
és rá kell szánniuk magukat a tanulásra. Sokszor szembesülünk azzal is,
hogy az emberek jobban hisznek a kívülről jövő segítségben, mint abban,
hogy nekik kell gondoskodniuk önmagukról.”


Véletlenül nem arról van szó, hogy ezzel a
retorikával el akarják érni, hogy a tanári (nézve az érem jó oldalát:
önálló, független, kreatív) állásokból ilyen-olyan okok miatt (erről szó
lesz később) elbocsátott pedagógusok szinte már megtisztelve érezzék
magukat, ha esetleg ölükbe hull egy mechanikus, monoton, egyhelyben ülős
munkakör? Nem azt akarják elhihetni ezzel az érveléssel, hogy a
munkanélküli tanárok magas száma érthetőnek tűnjön, hiszen nem lehet
őket alkalmazni sehol. Alkalmatlan emberek, nem lehet tenni semmit.
Nyilván az iskolában is elavultak voltak. Nyilván.

A több ezer elbocsátás mögött-mint tudjuk- a kormány
tíz-tizenkét milliárd forintos elvonása áll. Ennek eredményeképp a
tanárok kötelező óraszámát 20-ról 22-re emelték, és az elbocsátottak
között sokan akadtak, akik már 20-30 éve tanítottak. Nekik ugyanis
magasabb volt a fizetésük, tehát nagyobb a megtakarítás. Vajon ők hol
tudnak elhelyezkedni? Hogy lehet elvárni 30 év tanítás után, hogy valaki
elmenjen például gyerekanimátornak?! Vagy valamilyen irodai munkásnak?
Mondjunk titkárnőnek, asszisztensnek, adminisztrátornak, call
centeresnek? Jobb esetben pályázatírónak, vagy projektmenedzsernek? Vagy
bolti eladónak, biztosítási ügynöknek, illetve ácsnak, állványozónak,
esetleg bútorasztalosnak?

Gondolkozzunk már egy
kicsit reálisan. Látszik, hogy mennyire nem tud ezzel a helyzettel a
szociális politika mit csinálni, és át akarja dobni a labdát a
túloldalra: ők mindent megtettek, adnának munkát.


Mert ezekről az állásokról van szó, ezek vannak
úgymond felajánlva. Feltéve, ha a tanárok megfelelnek bizonyos
elvárásoknak. Nekik viszont ne legyen egy se, kezdjék az egészet
elölről, a nulláról. És nyeljék le még azt is, hogy még nekik tesznek
szívességet. Legalábbis a hivatalos változat szerint. Amit a
Népszabadság
lehozott.

Eredeti
írás (Hírextra)

Kezdő újrakezdők
(Népszabadság)