Június
4-én volt a trianoni békediktátum 88. évfordulója. Ennek kapcsán a
Múlt-kor, a Figyelőnet és az Új Szó írásaiból idézünk.

Francia
teoretikusok alapozták meg Trianon gondolatát
(Múlt-kor)

Ernest Denis is
ugyanerre az évre időzítette Ausztria kérdése. A szlovákok című
könyvét. Ő a közeli jövő legnagyobb veszélyének azt tartotta, hogy az
antant győzelmének másnapján még mindig ott lesz egy 60-70 millió
németet számláló állam – Franciaországtól keletre. A megoldást ő is az
Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásában látta. A leendő határoknak a
nemzetiségeket kell követni, de így is a szlávok fognak komoly
veszteségeket szenvedni. A csehek ugyanis nem kívánhatják Bécs
annektálását (!), jóllehet sokan élnek ott.

A magyarok és a szlovákok bemutatásánál félelmetes
elfogultság figyelhető meg az utóbbiak javára. A magyarok a 10.
században idegenként érkeztek a Kárpát-medencébe, a tulajdonképpeni
Magyarország voltaképpen az Alföldön található. A magyarok csak a
németekkel karöltve tudták felszámolni a Nagymorva Birodalmat. A
dualizmus idején iszonyatos magyarosítást hajtott végre az államhatalom,
nagyon kevés volt a szlovák nyelvű iskola. A szlovákok kérdése azonnali
megoldást kíván, mert a csehek a német agressziót egyedül képtelen
feltartani.

Az íróasztal mögött
megfogalmazott, akkor még teoretikusnak ható tervek 1920. június 4-én
rideg valósággá váltak: Magyarország területének jelentős részén új
államok születtek, a döntéshozók figyelmen kívül hagyták a magyar fél
által elkészített nemzetiségi térképeket. Ezt a határokon túlra került
magyarok számaránya tanúsítja. Az elszakított területeken élő 10,6
millió ember közül 3,2 millió (30,2 %) volt magyar. 1,6 millió élt
Erdélyben és egyéb más, Romániának juttatott területeken, 1 millió
Szlovákiában és Kárpátalján, csaknem félmillió a délszláv területeken
élt. A burgenlandi magyarok száma 60-70 ezer, Fiumében 6-7 ezer volt,
míg a lengyelországiak elenyésző mennyiséget jelentettek. Igaz, hogy
születtek kisebbségvédelmi szerződések, ezek végrehajtása azonban
nehézségekbe ütközött.

Trianon:
megtarthattuk volna Erdélyt, ha elengedjük?
(FigyelőNet)

Nem volt
azonban törvényszerű, hogy a szétbomlás ilyen hirtelen és számunkra
ilyen fájdalmasan történjen meg. A háború – és főként a vereség –
váratlanul érte a magyar politikai elitet és az egész közvéleményt. A
nemzeti feszültségek intenzitását kevesen tudták pontosan felmérni. Míg
Jászi Oszkár 1912-ben még az 1868-as nemzetiségi törvény alkalmazását
ajánlja kompromisszumként, de 1918-ban – látva az elkerülhetetlen
katonai összeomlást, s keresve az ország megmentésének módját – már a
nemzetiségi autonómiák kiépítéséről beszél. Ugyanígy a kisebbségi
vezetők is a háború teremtette új helyzetet megragadva kezdik el a
történelmi Magyarország feldarabolását követelni.

Egyszóval a háború néhány éve alatt rendkívüli
mértékben felgyorsultak az események, a történelmi Magyarország
felbomlása zaklatott körülmények között, hirtelen és kellőképpen végig
nem gondolt döntések eredményeként történt meg. Ha nincs az első
világháború, egy kompromisszumkész és előrelátó magyar politika – bár az
ország széthullását nem tudta volna megakadályozni – azt elérhette
volna, hogy a felbomlás az etnikai határok mentén menjen
végbe.

Ehhez azonban az kellett
volna, hogy a nagy lépés pillanatában Magyarország legyen „birtokon
belül”, döntési helyzetben, és ne egy vesztes háború után, kivérezve
várja a sorsát. Persze más kérdés, hogy mit ad önmagától, látható és
sürgető kényszer nélkül a mindenkori vezető elit – zárja le a „Mi lett
volna, ha…” kezdetű kérdést Zeidler Miklós. A mából visszatekintve el
lehet dönteni, hogy mi lett volna helyes és mi nem volt az. A korabeli
politikusoknak azonban váteszi képességekkel kellett volna rendelkezniük
ahhoz, hogy elkerüljék Magyarország ilyen mértékű
feldarabolását.

Trianon
(Új Szó)

Kévés olyan téma
létezik, amely jobban megosztaná a Kárpát-medencében élőket, mint a 88
éve kelt trianoni békeszerződés. Amit mi, magyarok, történelmünk talán
legsúlyosabb csapásának érzünk, az a csehek és a szlovákok számára
például önálló államuk létrejöttét jelenti. Törvényszerű hát, hogy
nemzeteink történelmi emlékezetében ellentétes előjellel szerepel az
esemény, s ezen valószínűleg nehezen tudnánk
változtatni.

Nem is kell. Minden nép
történetében vannak diadalmas és fájó elemek. Nekünk, magyaroknak
alighanem – amíg a történelmi emlékezet ki nem törli – fájdalmas lesz a
történelmi Magyarország feldarabolása, amely számos emberi és családi
tragédiát okozott. Ez a tudat – akarjuk-e vagy sem – bennünk van, s
minden bizonnyal jelentősen befolyásolja a világról s a benne elfoglalt
szerepünkről kialakuló nézeteinket. Hiába is küzdenénk hát ez ellen. Ez
azonban távolról sem jelenti azt, hogy történelmi gondolkodásunk
mozgatórugójának törvényszerűen a minket ért sérelemnek kell lennie! Nem
szabad megengedni, hogy a magyar gyerekek azt tudatosítsák, hogy a
magyar nemzet a történelem legnagyobb vesztese, ahogy ezt a szélsőséges
nacionalista erők sulykolják az erre fogékony rétegekbe. Az ilyen
gondolkodás csak ahhoz vezet, hogy az embereket megfosztjuk a sorsukért
viselt személyes felelősségtől. Ha az egyént meggyőzzük arról, hogy
minden problémájáért valaki más tehet, csak a sérelemérzést és a
tehetetlenséget gerjesztjük benne, nem azt, hogy próbálja meg saját
kezébe venni a sorsát.

Ezért kellene
Trianon témáját kivenni a szélsőségesek kezéből, akik az utóbbi években
nagyon sikeresen kisajátították azt, s elkezdeni végre higgadtan, a
történelmi tényeket és az alternatív szempontokat is figyelembe véve
beszélni róla. Ebben elsősorban a szülőknek, tanároknak, a helyi és
országos véleményalkotóknak van nagy felelősségük, hiszen a legnagyobb
mértékben rajtuk múlik, miként öröklődik át a történelmi
hagyomány.

Végső soron azonban
mindnyájan felelősek vagyunk személyes álláspontunk kialakításáért,
azért, hogy a tényszerű ismeretek és összefüggések hiányát ne
helyettesítsük leegyszerűsítésekkel, dühvel, vádaskodással, netalán
gyűlölködéssel. Ez pedig még 88 év után is kihívást jelent.