Valóban kegyeleti
aktus, ha az egykori elítélteket most a felületes ítélkezésnek
szolgáltatjuk ki? Történik mindez 2008-ban Budapesten, a Nagy Imre-per
50. évfordulóján, a nyilvánosság nevében – vélekedik Varga László az
ÉS-ben.

A XX. század magyar közepe
bővelkedik justizmorddal végződött bírósági eljárásokban. Nehéz lenne
eldönteni, melyik volt a legvisszataszítóbb, Rajké vagy Nagy Imréé.
Hosszas fontolgatás alapján jómagam az utóbbira „szavaznék”.

Felhívást hozott (ma már persze nem
a postás, hanem) az e-mail „a Nagy Imre-per hanganyagának nyilvánossá
tétele érdekében”. Arra hivatkozik, hogy a per „a magyar közelmúlt
egyik, szimbolikusan is legkiemelkedőbb jelentőségű eseménye
volt”.

A folytatás már kissé
zavaros, hiszen az előbbi (szerintem vitathatatlan) megállapítást az
aláírandó felhívás azzal támasztja alá, hogy az ítéletet jogsértő módon,
Nagy Imre tiltakozása ellenére, a kádári jogszolgáltatás
szörnyszüleménye titkos tárgyaláson hirdette ki. (Ez az én fogalmazásom,
hozzá is tenném rögtön, nehogy félreértés essék, a teljes eljárás
titkos, azaz zárt volt. A felhívás is erre utal.)

Az írást megfogalmazó tudós barátaim abban viszont már
fatálisan tévednek, hogy a fenti okok miatt „a magyar közvélemény csak
utólag értesülhetett arról, hogy az ország miniszterelnökét, kormányának
tagjait, illetve munkatársait kivégezték, vagy súlyos börtönbüntetésre
ítélték”. A Magyar Rádió még aznap (pontosabban az éjféli hírekben)
ismertette az Igazságügyi Minisztérium vonatkozó közleményét, amit
másnap (tehát a kor szokásaihoz képest viharos gyorsasággal) a napilapok
is lehoztak, beleértve az ítéletet, illetve annak
végrehajtását.

A magamfajta „vájt
fülű” (vagy kevésbé dehonesztáló megfogalmazásban: szakmabeli) persze
tudja, az volt a legkisebb „baj”, hogy zárt tárgyalást rendeztek a
Magyar Népköztársaság törvényesen kinevezett miniszterelnökének és
társainak. Elgondolkodtatóbb volt, erre az említett közlemény is utal,
hogy az eljárás során valahol útközben, Kádár börtönvilágában elveszett
az egyik vádlott, Losonczy Géza, a másikat – Szilágyi Józsefet – viszont
már az ítélet kihirdetése előtt kivégezték, erről viszont a közlemény
mélyen hallgatott.

Ilyen malőrök a
nem kevésbé (történelmileg is) vérlázító Rajk-perben nem történtek.
Rajknak és társainak egyébként nyilvános tárgyalást rendeztek, a rádió
(szinte) egyenesben adta, ettől persze nem volt „jogszerűbb”. A
Rajk-perről nem készült propagandafilm, Nagyékéról viszont igen, ami még
Kádárék számára is bemutathatatlannak bizonyult, ezt a hiányt a
demokrácia nagyobb dicsőségére a Terror Háza
„pótolta”.

Elég borzalmas, de tény,
Rajkék tárgyalási jegyzőkönyvét nem kellett meghamisítani, a világ
számos nyelvén kiadták (hazai változata a „Kék könyv”), de ma már
tudjuk, a rendszer logikáját követve: hiba volt. Rajk megüzenhette
szeretteinek, nekünk, az utókornak: az egész hazugság. (Születési
időpontját hamisan diktálta jegyzőkönyvbe.) Mondanám már ezért (de nem
csak ezért) járna neki (nem csak neki) is utca Budapesten. Elvettük.
Szégyen és gyalázat.

Ezzel szemben
Nagy Imrééknek még a tárgyalási jegyzőkönyve is hamis, vagyis minden
hamis, ez a kádárizmus alapigazsága, nem egyetlen, de (történelmileg)
legfontosabb hagyatéka. Nem az oroszok kényszeríttették, nem a változó
nemzetközi helyzetből következett, (részben, de meghatározóan) a
bolsevik vérbosszú vezérelte.

Mindennek leleplezésére, az igazság feltárására már
kezdettől sokan vállalkoztak, tettek kísérletet: a nyugati magyar
emigráció (leginkább Kende Péter és Méray Tibor), a demokratikus
ellenzék (Krassó György), illegálisan, majd legálisan hazai történészek,
mint Szabó Miklós vagy Rainer M. János (alias „Fényes Elek”), akinek
Nagy Imre-életrajza talán a legfontosabb eddig megjelent mű az igazság
(bizony-bizony) rögös megismerésének útján. Kövér György kollegám is
hozzátette a magáét, amikor megírta Losonczy Gézáról (szakmailag
elsőrendű) munkáját, de mások is írtak életrajzot a Nagy Imre-perben
halálra ítélt és kivégzett Gimes Miklósról vagy Maléter Pálról. Szabó
Judit és Valluch Tibor példamutató könyvet szentelt (szerkesztett)
Donáth Ferencnek, Kopácsi Sándor vagy a perben (távolból is) vádlott
Király Béla emlékeiket adták ki, talán (biztos) leginkább a Tildy- és
Vásárhelyi-életrajzzal vagyunk (mi, történészek) adósok. A szinte mindig
(már Kádárék által is) „elhallgatott” Szilágyi Józsefről nem is
beszélve.

A perről hangfelvétel
készült, ezeket őrzi a periratokkal együtt a Magyar Országos Levéltár.
Az 1995-ös iratfeltáró bizottság rálelt (talán ez a legpontosabb
kifejezés) Szilágyi József „külön-perének” hanganyagára, amit a BM-től a
Történeti Hivatal örökölt meg.

Három közgyűjtemény, a Magyar Országos Levéltár, az
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és az Országos Széchényi
Könyvtár, azon belül is az erre szakosodott (félelmeim szerint: szép
lassan kimúló) Történeti Interjúk Tára összeállt, összekalapozta a
meglévő hanganyagok digitalizálásához szükséges pénzt. Aki ismeri
(jómagam ezen kevés szerencsések egyike vagyok) a Történeti Interjúk
Tárának 56-os hanganyagról (rádióadások) kiadott DVD-jét, az bízvást
reménykedhet abban, hogy a Nagy Imre-per digitalizált változata
lényegesen gazdagíthatja a „nagy hazugság” leleplezését, (bizony-bizony)
a történelmi igazság feltárását.

„Tudomásunk van arról – hangzik tehát a negyvenöt vagy
talán még több történész és levéltáros által aláírt felhívás -, hogy a
Magyar Országos Levéltár a Széchényi Könyvtár szakmai és technikai
segítségével digitalizálta a Nagy Imre-per során rögzített teljes
hanganyagot. Ezzel elhárult az akadálya annak, hogy a magyar közvélemény
ötven év után végre megismerkedhessen ezen kulcsfontosságú
dokumentummal, amely a per áldozatainak megnyilatkozásainak illetően az
egyetlen hiteles, vágatlan és autentikus forrás.”

A felhívás aláírói persze nem az eredeti hanganyag,
hanem annak (fenti közgyűjtemények által) digitalizált változatának
átadását követelik, vagyis – a tényekről, az előmunkálatokról a jelek
szerint semmit sem tudva – segédkezet próbálnak nyújtani a
„lenyúláshoz”, mondván: „megítélésünk szerint a Nagy Imre-per
dokumentumai, beleértve a hanganyagot, kiemelt fontosságú közérdekű
adatok. Alulírott történészek és levéltárosok ezért felhívjuk a Magyar
Országos Levéltár vezetését, hogy tegye lehetővé a per
lejátszását.”

A felhívás vastag hír
lett, a Magyar Országos Levéltár végül „meghátrált”. Csikós Ildikó, a
Nyílt Társadalom Archívum (OSA) munkatársa bejelentette, hogy „az 52
órás felvételt a mártírhalált halt miniszterelnök és hét társa perének
50. évfordulóján, június 9. és 15. között mutatjuk be a közönségnek,
miután a MOL főigazgatója beleegyezett abba, hogy a felvételről kutatói
másolat készüljön, és a felhasználás feltételeiről is
megállapodtunk”.

Mindehhez az MTI
hozzáfűzi, hogy „az egy hétig tartó eseménysorozatot a Nyílt Társadalom
Archívumban tartják, ahol kegyeleti aktusként hangzik el szóról szóra a
tárgyalás szövege, tehát történészi kommentárt nem fűznek hozzá. A per
hanganyagának egyes részleteit jövő pénteken mutatják majd be a
MOL-ban.” Értsd: kegyeleti aktusnak nevezik a Nagy Imre-performanszt, de
ez ízlés kérdése. A hanganyagot ma természetesen nem a Nyílt Társadalom
Archívum mutatja be, hanem a gigászi munkát valóban végző, említett
közgyűjtemények, de az OSA tájékoztatójából (vagy az MTI híréből) ez is
kimaradt.

A per nem görög, hanem
magyar tragédia. Emlékirataiban Kopácsi próbálta megfogalmazni a túlélés
„árát”. Ismereteim szerint senki nem határozta meg a halálos ítéletek
számát, (bárki bekerülhetett a húsdarálóba, a bitó alá), a párt csak
terelte a bíróságot. Persze a mártír miniszterelnöknek semmi esélye sem
volt (ezt maga Kádár ismerte el), Maléternek sem sok, mondhatnánk semmi,
hiába volt legendás partizán, hiszen a forradalom jelképévé vált. A
bűntelenek élete a párt által minden hatalommal felruházott bíró
döntésén múlott. Losonczyt – írja találóan Kövér – csak „hagyták
meghalni”, Szilágyit (jogilag és valóságosan is) megölték. Donáth és
Vásárhelyi nyakán is ott volt a kötél.

Valóban kegyeleti aktus, ha az egykori elítélteket most
a felületes ítélkezésnek szolgáltatjuk ki? Történik mindez 2008-ban
Budapesten, a Nagy Imre-per 50. évfordulóján, a nyilvánosság
nevében.

P. S.: Nem vitatom, sőt magam is állítom, a Magyar
Országos Levéltár tévesen érvelt, amikor az átadást adatvédelmi okokra
hivatkozva tagadta meg. A „lenyúlásnál” már csak az a szomorúbb, amit az
ügy kapcsán az index.hu említett: a MOL főigazgatójának „megbízatása
egyébként szombaton jár le, a helyére pályázatot nem írtak ki, és maga
sem tudja, mi lesz június elsejétől; szerdán délután 2 órakor találkozik
Hiller István oktatási és kulturális miniszterrel”.

Magyarán, az illetékes miniszternek május 28-áig nem
jutott eszébe (ha már pályázatot az állásra nem írt ki), hogy az ország
egyik legjelentősebb közgyűjteménye vezetés nélkül marad. Ez már egy
másik történet. Az viszont nem, hogy a találkozót követően, másnap,
kiváló főigazgató kollegám mégis talált megoldást az „adatvédelmi
problémákra”. A velünk élő kádárizmus.