Gyerekek
lopják meg, alázzák meg rendszeresen egymást. Egy tizenéves halálra veri
az osztálytársát, két másik agyonveri és egy tóba dobja a társát.
Középiskolások gúnyolják, bántalmazzák tanáraikat, a többiek lelkesen
asszisztálnak hozzá. Miért? – teszi fel a kérdést Bonifert Mária a
Népszabadságban.

Mások a mai
fiatalok vagy csak a kor lett más, amelyben élnek? Csak Magyarországra
jellemző mindez vagy világtendenciáról van szó? Nyugat-európai példák is
mutatják, hogy nem vagyunk egyedül, ami a iskolai agressziót
illeti.

Néhány évvel ezelőtt két
brit iskolás ölt meg egy kétéves kisgyereket, csak hogy lássák, „milyen
képet vág hozzá”, s nemrégiben Spanyolországban lett öngyilkos egy
tizennégy éves kislány, mert nem bírta tovább az osztálytársak
válogatott kínzásait. A nemzetközi szakirodalom „bullying”-nak
(bikázásnak) nevezi az iskolai agressziót, ami nemcsak a fentiekhez
hasonló extrém tettekben, hanem a mindennapi iskolai életben számtalan
más formában (fizikai, lelki zaklatás, kirekesztés, lopás, rablás) van
jelen.

Szociológusok szerint
elsősorban a társadalmi változások felelősek a világszerte terjedő
agresszióért. Egy európai uniós tanulmány a növekvő
jövedelemkülönbségeket, a terjedő gyermekszegénységet, a
munkalehetőségek beszűkülését jelöli meg az agresszivitást kiváltó
frusztráció fő okaként, és az egyre ziláltabb család viszonyok csak még
súlyosbítják a helyzetet. A szegénység s az ezzel együtt járó
reménytelenség egyre több helyen koncentrálódik egy-egy településre,
városnegyedre (Párizs, London külvárosai, német bevándorlónegyedek), így
a pszichoszociális zavarok, az „elégedetlenségi feszítőerő”
meghatványozódik. Ritter Ildikó, az Országos Kriminológiai Intézet
tudományos munkatársa szerint ebben Magyarország sem kivétel: nem
véletlen, hogy a legtöbb fiatalkori bűntettet nálunk
Észak-Magyarországon és a legkevesebbet a nyugat-magyarországi megyékben
regisztrálták. Mindezzel együtt nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak
másoknál, sőt összességében a fiatalkori bűnözés aránya Magyarországon
csökkenni látszik. Igaz, mint a világon mindenütt, az elkövetők egyre
fiatalabbak. A fent említett brutális esetek ugyanakkor kirívóan ritkák,
a média-hisztéria következtében jelentőségük felnagyítódik. (Nem
vigasz, de Nagy-Britanniában átlagosan minden napra esik egy-egy
tanárverés.) Az azonban tény, hogy emelkedik a gyerekek között az egymás
sérelmére elkövetett lopások, kisebb rablások, rongálások száma. A
rablások egyharmadát fiatalkorúak követik el, a felét 21 év alattiak. Ez
– paradox módon – összefüggésben van az általános
életszínvonal-emelkedéssel: míg régebben legfeljebb radírt, ceruzát
csentek el egymástól a gyerekek, ma mobiltelefont, MP3-as lejátszót, s a
nagyobb „zsákmányért” erőszakosabb cselekményekre is hajlandók.

Posta János szociológus a
rendszerváltozást is felelőssé teszi a fiatalok frusztrációjáért: ma
nincsenek kiszámítható karrierpályák, a jövőkép homályos. A diploma sem
véd meg a munkanélküliségtől, a szakképzés pedig gyakran olyan tudást
ad, ami a munkapiacon használhatatlan. A generációkon átívelő
munkanélküliség ráadásul olyan magatartásmintákat „kódol be”, amelyek
lehetetlenné teszik a későbbi munkapiaci alkalmazkodást. Sokszor nem is a
tudással van a baj, hiszen az egyszerűbb betanított munkákat szinte
mindenki el tudná végezni, hanem az alkalmazkodóképességgel, a
rendszeretettel, a fegyelemmel, a megbízhatósággal. A családban
megfigyelt viselkedési szokások mélyen beleivódnak a gyerekekbe. Ha a
szülők agresszivitással próbálják elintézni a konfliktusaikat, ha
alkoholba fojtják bánatukat, ez a fajta „konfliktuskezelési mód” lesz a
követendő minta a gyerekek számára is. Az erőszak terjedéséhez
hozzájárul a média is. A televíziós csatornák szinte ontják az erőszakos
képeket, az akciófilmekben tucatszám gyilkolják egymást a szereplők. A
gyerekek lassan már nem is tudják elképzelni a természetes halált. „Ki
lőtte le a nagymamát?” – kérdezte egy óvodás kislány a nagymama
temetésén. A média által sugallt torz karrier- és viselkedési minták, a
könnyű, gyors meggazdagodással kecsegtető műsorok is hozzájárulnak a
kudarcos életstratégiák kialakulásához. Vagy a másik véglet: csak
kudarcos életpályák bemutatásával, a „nálunk csak csalással lehet
boldogulni”-hoz hasonló sztereotípiák sulykolásával önigazolást,
önfelmentést kaphat mindenki a tanulás, a kitartó, szorgos munkával járó
teljesítménykényszer alól. Mint Kovách Imre szociológus rámutatott: a
média, amely tányérantennák formájában a legszegényebb falvakban is
jelen van, lassan átveszi a család, az iskola szerepét, befolyásolható
és manipulálható masszává gyúrja a fiatalokat.

Az iskola, amely a huszadik században még (minden
hibájával együtt) pozitív szocializációs mintákat közvetített, mára
szinte tehetetlenné vált. A gyerekek között másfajta törvények
uralkodnak, ezek az erőn és a hozott előnyökön alapulnak.

Miért tanuljak? – teszi fel a
kérdést a fiatal, amikor azt látja, hallja, hogy úgysem ez számít a
nagybetűs életben. Ezt tapasztalja az iskolában, ahol rosszul fizetett,
agyonfáradt, pesszimista pedagógusok próbálják rávenni őket a tanulásra,
ráadásul olyan módszerekkel, melyek inkább taszítóak mint vonzók. A
„jobb” iskolákban a teljesítménykényszerrel együtt járó stressz teszi
sérülékenyebbé, ingerültté a gyerekeket, ami időnként agresszív
cselekedetekben is megnyilvánulhat. A szülői elvárások gyakran
irreálisak, az iskolán kívüli magánórák a szabadidő, a pihenés rovására
mennek. A magyar iskolarendszer tehetetlenségét mutatja, hogy nincs a
világon még egy olyan ország, ahol annyi iskolán kívüli „maszek”
felkészítés zajlik, mint nálunk! Az Egészséges Ifjúságért Alapítvány
„Stresszmentes iskolákért” programjának kutatási beszámolója szerint a
megkérdezett diákok mindössze húsz százaléka jelezte, hogy meg tud
felelni a szülei elvárásainak. A tartós stressz még az egyébként
kiegyensúlyozott, jól teljesítő tanulóknál is komoly problémákat
okozhat. Ilyenkor jelenhet meg a kábítószer-használat, az alkohol,
kisebb bűncselekmények, enyhébb esetben iskolakerülés, lógás. A szülők,
akik a maguk módján mindent megtesznek, ilyenkor értetlenül állnak.
Pedig a fiatal csak igyekszik „kilépni” a frusztrált helyzetből, és
felhívni környezete figyelmét, hogy valami nincs rendben. Egy másik
feszültségforrás, ha a családi szocializációs minták és az iskola
elvárásai gyökeresen különböznek. Az iskola (nem titkoltan) a
középosztály normái és értékei szerint működik, s ezt próbálja
közvetíteni. S ha az otthoni normák merőben mások, a két normarendszer
állandóan ütközik. Ez folyamatosan frusztrálja a fiatalokat, főleg a
szakképző intézményekben, ahová szinte kizárólag alacsonyabb társadalmi
státuszú, gyakran munkanélküli szülők gyerekei járnak.

Ha megkérdezzük magukat az
érintetteket, a gyerekeket, érdekes kép bontakozik ki. Az Egészséges
Ifjúságért Alapítvány konferenciáján, melyet az iskolai stressz
témakörében szerveztek, a fiatalok elmondták, többnyire kortársaikkal
osztják meg a gondjaikat. A szülőkkel ritkán, a tanáraikkal pedig szinte
soha. Leginkább azt nehezményezik, ha homogén masszaként kezelik őket
vagy éppen ellenkezőleg, negatív sztereotípiák alapján kategorizálják
őket. „A tanárok nem azt nézik, hogy én miben vagyok jó, hanem azt, hogy
miben vagyok rossz” – mondta egy gimnazista. „Szinte mindig a rosszat
keresik

mindenkiben. Ha érdekel a
téma, és kérdéseket teszek fel, akkor „kötözködöm”, ha nem, akkor „lusta
disznó vagyok” – mondta egy másik. Az igazságtalan általánosítás
rendkívül érzékenyen érinti őket. Az egyik érettségi előtt álló diák
elmondta, csak egyszer késett el az első óráról, s a tanára, aki akkor
már három éve tanította, „lógósnak” nevezte. Ha ennyire nem ismer
bennünket, hogy várjunk megértést tőle? – kérdezte. Egy elsős
szakközépiskolás arról panaszkodott, hogy egyik tanára „lecigányozta”,
sötét bőrszíne miatt, s az osztálytársak még röhögtek is rajta.

Azt is elmondták, hogy sokszor
azért csatlakoznak a menő, agresszív vezéregyéniségek „bandájához”, mert
így legalább ők nem válnak céltáblává. Leendő pedagógusok,
tanárjelöltek abban látják az iskolai konfliktusok egyik okát, hogy a
pedagógusképzés során sok az elméleti, de kevés a gyakorlatorientált
óra. Olyan, ahol a valódi konfliktushelyzetekkel szembesülhetnének, és a
gyakorlatban pórbálhatnák ki a megoldásokat. Az iskolákban gyakran
inkább a szőnyeg alá söprik a problémákat, csakhogy ne keljen rossz híre
az iskolának, ne kerüljenek az újságok címlapjára. Pedig néhány
országban (és néhány magyar iskolában is) már vannak kidolgozott
módszerek. Például a „nem formális” nevelési eszközök: a szituációs
játékok, virtuális konfliktus megoldó technikák elsajátítása. Ha a
„hegyi beszédes” vagy kirándulásszervező osztályfőnöki óráknak csak egy
részét fordítanák ilyenekre, a gyerekek „kiereszthetnék a gőzt” és
csökkenhetne a stressz, az agresszivitásra való késztetés. Hasznos lehet
a közösséget bomlasztó, erőszakos „negatív vezéregyéniségek” kiemelése,
feladattal való megbízása is. Előfordult, hogy egy ilyen vezéregyéniség
a diákbizottság elnökeként kiválóan együtt tudott működni a tanárokkal
és a diákokkal is az osztály érdekében. Hasznosak lehetnek az iskolán
kívüli közös programok: valamilyen közösség (falu, kerület, helyi idősek
otthona) érdekében végzett társadalmi tevékenység, melyek során a
fiatalok megtapasztalhatják a pozitív tevékenység örömét. A különféle
szabadidős programok, például a sport különösen alkalmas pozitív minták
közvetítésére. Például nem azt mondjuk, hogy azért ne dohányozz, mert az
káros az egészségre, hanem azért, mert a fiatal maga is érzi, a
dohányzás csökkenti a sportteljesítményt. Nagyon fontos az úgynevezett
kortárssegítő tevékenység: amikor saját iskolatársaik segítik a nehéz
helyzetbe jutott gyerekeket, hiszen rájuk sokkal jobban hallgatnak. Erre
speciális programokon kiképzett egyetemista és főiskolás mentorok
készítik fel őket.

És, nem
utolsósorban, nem szabad kihagyni a családokat. Egyre nyilvánvalóbb,
hogy a szülőkkel való együttműködés nélkül az iskola nem tud
eredményeket elérni. A pszichológusok, felzárkóztató programok mellett
egyre több országban alkalmazzák a CCT (Conditional Cash Transfer)
módszerét, ahol a családoknak juttatott segélyek attól is függnek, hogy
jár-e iskolába a gyerek, s ott milyen eredményeket ér el. Mert iskola
nélkül, a munkára és életre való felkészítés nélkül nem megy. Csak egy
adat: a magyar lakosságnak csaknem tíz százaléka nem végezte el az
általános iskolát. Közülük minden tizedik börtönben van.