Avagy hogyan lehetne a társadalmat ráébreszteni, hogy nem
fair, ahogyan a pedagógusokkal bánik? – kérdezi Hanczár Gergely az
Osztályfőnök.hu-n.

Annyi vád ér
bennünket, pedagógusokat, hogy csak panaszkodunk, panaszkodunk és nem
mondunk megoldásokat a közoktatás égető gondjaira. Íme, egy
megvalósítható ötlet! Mi lenne, ha megszerveznénk a rosszul tanítás
hetét, azaz évente egy hétig minden tanár olyan minőségben tanítana,
amilyen minőség a körülményeit és a piac szabályait figyelembe véve
elvárható tőle?

Legjobban azok
szenvednek, akik szeretnének valóban jó színvonalon oktatni, de olyan
előírásoknak kell megfelelniük, olyan szabályzók között kell élniük,
olyan anyagi körülmények között kell becsülettel létezniük, amelyek
szinte teljességgel ellehetetlenítik a minőségi munkát. Ilyenkor az
elhivatottak saját egészségüket, társas funkcióikat, magánéletüket,
családi tartalékaikat és erőforrásaikat felélve próbálnak helyt állni.
Sokan ráadásul ezt észre sem veszik. Ez nem jó, más megoldásokat kell
keresni.

Mindeközben a szakmára
való „felkészítés” és a „kiszolgáló” szervezetek minősége is legtöbbször
kritikán aluli. A társadalom pedig hallgat. Diákok, tanárok, szülők
hallgatnak. Illetve nem hallgatnak, hanem fortyognak, dühöngnek,
utálkoznak. Félnek megszólalni? Érdektelenek? Vagy egyszerűen csak semmi
okuk tiltakozni a fennálló rend ellen, mert minden iskolában ott van
valaki, akitől még így is megkapja a gyerek azokat az emberi értékeket,
amelyekre szüksége van? A jogász kell, a közgazdász kell, a tanárokat
meg gyakran utáljuk, sokszor teljesen indokoltan.

Franciaországban a szemetelés Napóleon idejében is gond
volt már. Azóta a helyzet évről évre súlyosabb. Aki járt már Párizsban,
az Budapestet, illetve egész hazánkat csillogó tisztának látja. A
franciáknál több tucat olyan civil szervezet működik, amelyik azzal
foglalkozik, hogy mindenféle programok keretében időről időre tömeges
szemétszedéseket szervez. Mondjuk, megtisztít tíz kilométer autópályát a
pihenőhelyekkel együtt, vagy egy vasútállomás környékét szedi rendbe,
majd mindig beszámol arról, hogy hány tonna szemetet szedett össze. Ez
azonban az ég adta világon senkit sem érdekel. Az emberek ugyanúgy
szemetelnek tovább.

A „rosszul
tanítás hetéhez” az adta az ötletet, hogy pár éve a sok francia
szemétszedő szervezet összedugta a fejét és közösen kifundáltak egy
gyógymódot. Úgy döntöttek, hogy közösen, egyesült erővel egy teljes
hónapon keresztül nem csinálnak semmit. Olyan ez, mint a homeopátia.
Franciaországot elöntötte a szemét. Fuldokoltak benne. Jó páran
felébredtek akkor.

Arra gondoltam,
hogy talán felébrednének páran nálunk is, ha évente egy hétig minden
tanár olyan minőségben tanítana, amilyen minőség a körülményeit, és a
piac szabályait figyelembe véve elvárható tőle. November első teljes
hetét javaslom erre a célra használni. Ez idén, november 3-tól 7-ig
tart. Azok a tanárok, akik részt vennének ebben az akcióban, kapnának
egy kitűzőt. Erre az lenne ráírva, hogy: „600 Ft-os órabérét dolgozó
embertől mit vársz??” vagy „Olyan munkát végzek, amennyire megbecsül a
társadalom.” vagy „Olcsó húsnak híg a leve.” vagy „Úgy dolgozom, ahogy
képeztek!”.

És ezt be is kellene
tartani egy hétig. El tudom képzelni, milyen nehéz lesz. Talán éppolyan
nehéz, mint a tisztaságmániásoknak bokáig gázolni a szemétben Párizs
utcáin. De lehet, hogy a megoldás ezen keresztül jöhet csak el. Akik
ezeket a kitűzőket hordják, olyan színvonalú munkát végeznek, ami a
nekik juttatott pénzért valóban jár.

Érkezzünk olyan pontosan az óráinkra, amennyire a
hasonló órabérű és végzettségű szakemberek szoktak hozzánk érkezni.
Ehhez irányadónak javaslom a www.merces.hu oldalt. Minden nap pontosan
nyolc órát dolgozzunk, koppanjon a tollunk az asztalon, amikor letelik a
munkaidő. A munkaidő után se sms, se telefon, se szülői értekezlet, se
email, se fórum, se gondolkodás! Menjünk el horgászni, vagy olvassunk
olyan könyvet, ami biztosan nem alkalmazható pedagógusi munkánkban.
Találkozzunk a barátainkkal, akiket évek óta amúgy sem
láttunk.

Nagyon nehéz napok lesznek.
Tudom milyen, amikor kijövök egy óráról és érzem, hogy „Na, ma nem
voltam jó formában!”. Most direkt legyünk éppen olyanok, amennyire
megbecsül bennünket a társadalom. Legyünk annyira figyelmesek, amennyire
ezért a pénzért elvárható. Ha ömlik a víz a fiúvécében, tárjuk szét a
kezünk, és mondjuk, hogy nem a mi problémánk. Hívjuk ki felelni azt a
gyereket, akiről tudjuk, hogy most válnak a szülei. Sőt ne is tudjuk,
hogy válnak a szülei. Egyszerűen ne törődjünk az egésszel. Dolgozatot
csak akkor javítsuk, ha van rá időnk.

És tartsuk be az összes szabályt!

Ha nincs három évnél fiatalabb tűzoltópalack az
informatikateremben, közöljük a diákokkal, hogy nem lesz óra. Vagy ne is
közöljük, egyszerűen ne tartsuk meg. Dolgozzunk úgy, ahogyan más
közel-minimálbéres diplomások szoktak. Használjuk azokat a módszereket,
amiket ott fönt a nagy okosok kitaláltak, bármekkora hülyeség is az.
Használjuk az államilag előállított digitális tananyagokat! Égjünk velük
le nyugodtan! Alkalmazzuk azokat a módszereket, amiket képzésünk során
elsajátítottunk. De valóban kizárólag azokat, semmi mást! Legyünk
annyira fairek, amennyire velünk fair a társadalom. Adjunk például
minden második diáknak ezen a héten néhány egyest. Bánjunk úgy másokkal,
ahogyan az iskola-összevonások során velünk bánnak. Szégyenítsünk meg,
alázzunk meg bárkit kedvünk szerint! Röviden: legyünk olyanok,
amilyeneknek minden észérv alapján lennünk kellene.

Azt már megszoktuk, hogy a zöldséges szívjóságból nem
adja fél áron a paradicsomot. Akkor adja olcsón, ha már mindegyik
szemnek rohad az alsó fele. A pedagógus társadalom eléggé sok rohadt
szemmel van tele, ez tény. De miért adjuk a pirospozsgás almát is
ugyanannyiért, mint a rohadtakat?

Ha a társadalom észre sem veszi, hogy nem végezzük a
munkánkat, magyarul megfelelnek a rohadt szemek is, akkor egyék azt! És
akkor mi meg jelentsük ki, hogy nem másokért, hanem kizárólag a saját
kedvünkért teszünk mindent. És akkor ne is várjunk több pénzt, vagy
megbecsülést. Hiszen ez mind csupán a saját hobbink. Kifejezetten
időigényes és költséges hobbink.

—

Nem tudom
egyébként, hogy ezt az egészet mennyire gondolom komolyan, és pláne nem
tudom, hogy mi lesz, ha ezt mások komolyan veszik. Az azonban elég
világos számomra, hogy hazánk nagyjaitól alighanem felesleges a
segítséget várnunk, saját hajunknál fogva kell magunkat kirántani a
mocsárból. Persze az is lehet, hogy a kezünkben marad a hajunk, és
kopaszon süllyedünk el.