A
debreceni MODEM több, részben véletlenül egymás mellé került kiállítása
jól mutatja, hogy milyen zavarba kerülhet egy modern múzeum, ha gyorsan
kíván sikereket elérni, stratégia nélküli, taktikai célokat követ –
vélekedik György Péter a Népszabadságban.

A nyári/őszi évad szenzációjának szánt Szocreál:
festészet a Rákosi-korban című kiállítás fontos, a rendszerváltozás óta
érintetlenül hagyott témát érint. Jól látja mind Gulyás Gábor, a MODEM
vezetője, mind Rieder Gábor, a kiállítás rendezője, hogy a szocialista
realizmus örökségének értelmezése nélkül nehezen interpretálhatjuk a
Kádár kori magyar művészet máig ható összefüggéseit. Ez a historikus,
kultúrtörténeti interpretáció jellemzi például a moszkvai Tretyakov
Galéria Jekatyerina Lebegyeva által rendezett XX. századi állandó
kiállítását is, amely nyilván fontos szakmai igazodási pont lehetett
volna ehhez a tárlathoz is. (Minderről, illetve a MODEM orosz
kontextusáról lásd: A posztszovjet cenzúra című cikkem a lap 2008.
augusztus 23-i számában.)

Csakhogy a
MODEM kiállítása nem a kritikai interpretáció szellemében, hanem inkább
az álmélkodásra okot adó szenzációkeresés reményében készült. Erre
mutat a múzeum belső kertjében felállított Mikus-féle Sztálin-szobor
másolata, amelyet vidám karnevál keretében „rombolhatnak” le a látogatók
november 7-én. Ez a látványorientált gegmuzeológia – amelyet
Magyarországon a Terror Háza vezetett be – azonban kockázattal is jár.
Behozza ugyan a nézőket, de bármiféle pedagógiai nyereség nélkül engedi
őket ki. A koncepció igen egyszerű. A magyar szocreál a szovjet
megszállás részeként jött létre, így semmi köze a magyar
művészettörténeti összefüggésrendszerhez, mindvégig zárvány volt, amely a
terror elmúltával nyom nélkül eltűnt. Mindez persze részben igaz, de
azért van itt pár apróság. Ezeknek a képeknek jelentős részét ugyanis
nem kommunista ufók, hanem a magyar művészettörténet olyan – mind a
Horthy-, mind a Kádár-korszakban – nagy befolyással bíró mesterei
festették, mint Szőnyi István vagy Bernáth Aurél. Nem Csáki Maronyák a
kérdés, hanem Bán Béla, Domanovszky Endre, Pór Bertalan szocialista
realista festészete. Tudniillik – s ezt a kiállítás világosan
felismerhetővé teszi – a magyar szocreál nem azért volt rossz, mert
abban a kommunista elem (tehát az import) bizonyult nevetségesnek, hanem
realizmusként volt nyomasztóan kisszerű és színvonaltalan. Különös, s
ezt azért érdemes lett volna ennek a kiállításnak értelmezés tárgyává
tenni, hogy a magyar szocreál szinte minden képe milyen tehetségtelen
amatőr munka. S a kérdés az, hogy miért? Domanovszky sztrájkolt, direkt
rossz képeket alkotott? Szőnyi elfelejtett festeni? Ó, nem. Ennél sokkal
bonyolultabb kérdéseknek lehetett volna itt a nyomába eredni, ugyanis
az egész magyar polgári festészet, a Gresham szocializmushoz való
viszonyának, a hatalomnak 1945 után kényszeredetten engedő, az
avantgárdtól undorodó önhitt úriemberek összeomlásának. S bizony ez maga
volt a szocialista realizmus, ami már nem egyszerűen az import kérdése.

Ha tárgyilagosak akarunk lenni,
akkor persze Rieder Gábor lehetetlen helyzetben volt: hiszen egyetlen
kiállítással nem hozható helyre az a mulasztás, amelyet a magyar
muzeológia szocreálügyben az elmúlt húsz évben elkövetett. Végre is, ha a
Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítása sem képes arra, hogy értelmes
múzeumi választ adjon arra a kérdésre, hogy miként tagozódik be a
szocialista realizmus a magyar művészettörténetbe, akkor itt Debrecenben
valóban nem volt honnan kiindulni. Mindenesetre a szocreál kiállítás
nem egy epizód, hanem egy hosszú és bonyolult önreflexív múzeumi
folyamat kezdete lehetne, amely a magyar művészettörténet
provincializmustól való megszabadulásának, a Csipkerózsika-álomból való
ébredésnek a feltétele.

Gulyás
eredeti terve, miszerint a magyar kiállítást egy a szocialista realizmus
ironikus újraértelmezésével foglalkozó orosz tárlattal kívánja
szélesebb kontextusba helyezni, sajnos nem valósulhatott meg, ezért
aztán a MODEM indokolatlan kapkodásba kezdett. Egy múzeum mégsem olyan,
mint egy haknibrigád, mondván, ha Győzike rekedt, majd Kiszel Tünde
énekel helyette. Gulyás körülnézett a környéken, s gyorsan megszerzett
egy Pozsonyban épp bezárt kortárs orosz képzőművészeti kiállítást.
Ráadásul, hogy mégiscsak fenntartsa a politikai szenzáció keretét, azt
magyarul a hangzatos Hogyan tovább, Oroszország? címre keresztelte, s
összeházasította a Kék Orrok névre hallgató, felette divatos orosz
művészcsoporttal, amely alkalmas rá, hogy a nyugati közönség éppúgy
megborzongjon, mint amikor a hetvenes években a Boney M Raszputyinról, a
„love-machine-ról” szóló slágere végén lemondóan felsóhajtottak: „Oh,
those Russians”.

Az Art4.ru, igen
divatos és sikeres moszkvai kereskedelmi galéria anyagából származó
kiállítás önmagában valóban a szezon egyik legfontosabb tárlata. Ennek a
kiállításnak a rendezői koncepciója egyébként drámai ellentéte annak a
politikai szenzációteremtésnek, amelyet a MODEM követ. Itt egyszerűen
művészettörténetről van szó, az egyes alkotások okos egymás mellé
rendeléséről. Az átnézetek, ismétlések, áthallások rendje és ritmusa nem
a politika, hanem az ikonográfia, a tematika, a modor vagy a
személyesség logikáját követi. Nagyszerű orosz festők inkább
másodvonalbeli művei láthatóak itt, sok fontos alkotás. Ilja Kabakov,
Timur Novikov, Oleg Kulik, Mihail Roginszkij, Avdej Ter Oganjan, Erik
Bulatov, Oleg Koszolapov, Dmitrij Gutov, Oscar Rabin, Komar és Melamid
művei. Olyan, részben emigráns, részben Moszkvában, Szentpéterváron élő
alkotók, akiknek művei hosszú évek óta forognak a nyugati múzeumok,
galériák kiállításain. A fentiek számtalan, egymással finom
összefüggésben álló tendenciát követnek, illetve alakítottak ki, melyek
valóban mind összefüggésben állnak a posztkommunizmus állapotával,
illetve a kapitalizmus és szocializmus iránti illúziók végleges
elvesztésével. Jóval több meditálás, magány, szorongás látható ezeken a
képeken, mint direkt politikai poén. S ugyan az orosz művészetet nyilván
érinti a cseppet sem szép szomszédság, vagyis a földszinti magyar
szocreál kiállítás, de mégis erős a kritikus gyanúja, hogy ha az oroszok
törődnének velünk, hát elnevetnék magukat.

Ám ami igazán kínos, az a Kék Orrok. Ez a két művész –
akinek egy művét az orosz kulturális miniszter Párizsban valóban
levetette egy kiállításról – igazán rafinált botrányhős, semmi más.
Konceptuális fotósorozataik, amelyeken Oszama bin Laden közösül Bush
elnökkel, Sztálin Hitlerrel, Lenin piál egy mai orosz lakásban, vagy épp
forog a sírjában, mindezek alkalmasak arra, hogy egy percre bárkit
boszszankodásra vagy nevetésre sarkalljanak. Okos, taktikus paródiák
ezek, de mind egy rugóra járnak. „Mi, oroszok megvetjük a Nyugatot, mert
az rólunk azt hiszi, hogy primitív szovjetek vagyunk, ezért aztán úgy
is viselkedünk, ahogy a rólunk való előítélet azt diktálja” – és ezt a
kört a végtelenségig ismételjük. Ki ne nézne oda, ha a kortárs orosz
művészeknek „vad” mondandójuk van. Mindez semmivel nem több, mint egy
gigantikus paródiasorozat. Viszont számos nézőt vonz – ezt elismerem.
Amúgy a két művész igazán igyekezett. Interjúkészítés közben fogdosták,
megalázták a televízió munkatársnőjét, s közben mérhetetlen mennyiségű
ostobaságot beszéltek.

A nagyszerű
kortárs orosz kultúra felfedezése viszont sajnos nem itt kezdődik el.