Ma a
múlt megismerésének legfőbb akadálya, hogy a levéltár képtelen
elszámolni azokkal az iratokkal, amelyek nincsenek a birtokában – számol
be az ÉS-ben a Kenedi-bizottság tagjaként Varga László, aki számos
dologról állapította meg: annyira újdonság, hogy nyilvánosságért kiált.
(Forrás: Figyelőnet)

Elsőként tehát
azzal szembesültek, hogy a levéltár maga sem tudja, mely iratok
semmisültek meg (és hogyan), illetve melyek azok, amelyek még a
szolgálatoknál leledzenek. Leginkább ezt a hiányt kellett a
Kenedi-bizottságnak pótolnia.

Az iratok sorsáról,
éppen azok sorsának rendezéséért a bizottság is azonos következtetésre
jutott, vagyis kimondta, hogy a szolgálatok kizárólag azokra az
állambiztonsági iratokra tarthatnak igényt, amelyek kezelésére a róluk
szóló törvény őket felhatalmazza. „A többit, minősítésüktől
(titkosságuktól) függetlenül át kell adniuk az erre kijelölt
levéltárnak, vagyis az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti
Levéltárának.”

A bizottság a vizsgálatát nem
korlátozta a szolgálatoknál lévő iratokra, szándéka szerint megpróbálta
feltárni a más szerveknél vagy már levéltárakban lévő állambiztonsági
jellegű iratokat is. „Ez részsikerekkel és persze részkudarcokkal járt” –
vallja be Varga.

Elsőként a ’95-ös iratfeltáró
bizottság próbálta számba venni a megfigyeltek körét, jellegéből adódóan
az állambiztonsági szolgálat központi operatív nyilvántartójával
foglalkozott. „Persze ennek méretei is meghaladták a normális emberi
képzeletet. Így 1970-ben az operatív irattárban 140 924 dossziét
tároltak, ami pusztán a pillanatnyi állapotot tükrözte, hiszen – amint
az a mostani jelentésből is kitűnik, az irattárban folyamatosan, néha
kampányszerűen, selejteztek.”

A Kenedi-jelentés
igyekezett betekinteni a „kartoték-adatokba” is, vagyis a „szerveknél”
(azaz nem a központi nyilvántartóban) vezetett nyilvántartásokba.
„..ezek mérete messze meghaladta az így-úgy megfigyeltekét. Egyedül a
levélcenzúrát végző osztály („K-ellenőrzés”) az említett időben (egészen
pontosan 1969. szeptember 1-jén) közel egymillió magyar állampolgárt
tartott nyilván. Bármilyen hihetetlen, holott tény, a KGB-vel kötött
külön szerződés alapján még a szovjet levelezőket is nyilvántartották,
nevezetesen (1970 elején) 52 521 személyt.”

Más
osztályok külön nyilvántartást vezetek, ígyt a
„környezettanulmányozással” és megfigyeléssel foglalkozó osztály (III/6)
– 1970-nél maradva – mintegy 200 ezer kartonnal rendelkezett. Ez
nemcsak a megfigyelteket és környezettanulmányozottakat foglalta
magában, hanem „kapcsolataikat” is, azaz egy megfigyeltre átlagosan öt
kapcsolat jutott. 1968-ban ez az osztály 90 682 esetben szolgáltatott
adatot az operatív szerveknek.

A külföldiek
ellenőrzésére szolgáló hatóság (KEOKH, ebben az időben a III/II-7.
osztály) ekkor (1968 végén) „borítékokban” 400 ezer személy adatát
tárolta, nyilvántartásában (1970 elején) mintegy kétmillió személy
szerepelt. „Az útlevélosztály (III/3.) 550 ezer főt tartott nyilván, ők
értelemszerűen magyar állampolgárok voltak, beleértve (leginkább)
azokat, akik a közérdek védelmére hivatkozva nem is kaptak
útlevelet.”
A Központi Kémelhárítási Adattár (KKA) 1970 elején
28 ezer „törzskartont” és 4-5 ezer szervre, címre utaló kutatókartont
foglalt magában. A Katonai Elhárítás Speciális Adattára 1968 végén 5859
személyről tárolt különböző adatokat. És a sorban ott a Központi Gép- és
Kézírásminta Adattár, a hírszerzés (III/I. csoportfőnökség)
nyilvántartása, a területi állambiztonsági szervek nyilvántartásai
is.

„Ha tehát összeadjuk a fent ismertetett számokat
és a még mindig nem számszerűsíthető nyilvántartásokat, akkor nem túlzás
az a feltételezés, hogy az állambiztonsági szolgálat (persze
átfedésekkel) több milliós nyilvántartást vezetett. Politikus barátom
kérdezte, hogy mi a nóvum a Kenedi-jelentésben. Hát ez az öt-tíz millió
feltétlenül az. Csakhogy ezeknek a nyilvántartásoknak ma már nyoma
sincs. Érti, kedves képviselő úr? Senki (egyik szolgálat sem) érezte
szükségét, hogy elszámoljon velük, a maga
elődjével.”

(A
továbbiakról, egyebek közt a „Duna-gate” ügyéről az ÉS-ben
olvashat!)