A közeljövőben jelenik meg Huszár Tibor akadémikus
Bibó estéje című könyve. A XX. század egyik legnagyobb magyar
gondolkodójának munkásságával évtizedek óta foglalkozó szerzőt arra
kérte a Népszabadság, hogy beszéljen Bibó Istvánhoz vezető útjáról és
legújabb művéről.

A háború
után eléggé tipikusan alakult a sorsom. Nagyon fiatalon sodródtam a
politika közelébe. A közélet sokkal inkább érdekelt, mint az iskola.
Egyúttal hamar felébredt bennem egy erős vonzalom a korabeli szellemi
jelenségek iránt is. Szorgalmas olvasója lettem a lapoknak,
folyóiratoknak. Különösen felkeltette az érdeklődésem a Magyar Dolgozó
Ifjúsági Szövetség által megjelentetett Valóság, amelynek főszerkesztője
az akkor már igen tekintélyes népi író, Szabó Zoltán volt. Ez a
folyóirat szoros kapcsolatban állt a Népi Kollégiumok Országos
Szövetségével. Vitáira, amelyeket a Zeneakadémia nagytermében tartottak,
rendszeresen eljártam. Ott hallottam Erdei Ferencet. Előadása
megragadott. Elkezdtem olvasni a műveit, amelyekből persze sok mindent
nem értettem meg. Ugyanígy voltam Erdei barátjának, Bibó Istvánnak a
Valóságban, majd a Válaszban megjelent írásaival is. Ezek jelentőségét
természetesen nem foghattam fel, de azt észre kellett vennem, hogy erős
ellenérzéseket váltanak ki a baloldalon. 1946-ban – tizenhat esztendősen
– ott voltam Bibó A magyar demokrácia válsága című tanulmányának
vitáján. Ennek résztvevője volt Lukács György és Révai József is. Noha
Lukács kulturáltabban, ezoterikusabban fogalmazott, mint Révai,
együttesen valósággal keresztre feszítették Bibót. Ezt követően azonban ő
még jó két esztendeig publikált, azután érzékelve a változások
jellegét, kivonult a közéletből. Egyébként is megfagyott körülötte a
levegő. Nem publikálhatott, félreállították, megfosztották egyetemi
tanári állásától, bedugták őt az Egyetemi Könyvtárba. Életútja igazán a
rendszerváltást követően vált ismertté.

Ez bizonyos fokig magyarázható. Az 1956-os Nagy
Imre-kormány negyedik változatában való részvétele mindössze két napig,
november 2-től 4-ig tartott. Ennek éppoly kevés volt a publicitása, mit
1957-es perének. A forradalmi megtorlás már nem akkora csinnadrattával
zajlott, mint a Rajk-per.

Magam
1956-ban a Petőfi Kör vezetőségi tagja voltam, és talán nem túlzok, ha
azt mondom, hogy ebben a minőségemben baráti volt a kapcsolatom Csoóri
Sándor, Sánta Ferenc és Kamondy László írókkal. Már nem emlékszem, mikor
– 1961-ben vagy 1962-ben – kaptam egy kötetet Kamondytól. Ezt Szabó
Zoltán jelentette meg Nyugaton, az 1960-ban megalakult Magyar Könyves
Céh második kiadványaként. A mű Bibó válogatott tanulmányait
tartalmazta, a címe Harmadik Út volt, Szabó írt elé kiváló bevezető
tanulmányt. Jellemző módon ebből tudtam meg, hogy Bibó börtönben ül.
Életre szóló élmény volt számomra ez a könyv. Nem mondom, hogy
megszüntetett a szó meghatározott értelmében marxistának és
szocialistának lenni, talán az a pontos, ha úgy fogalmazok, hogy Bibó
1945 és 1948 közötti írásainak érett fejjel történő újraolvasása
nagymértékben kitágította a látókörömet. Olyan gondolkodói rendszer
bontakozott ki előttem, amelynek nincs szigorúan vett fogalmi
apparátusa, sok mindent metaforákba önt. Fokozatosan jöttem rá, hogy a
legmagasabb szintű tudományos esszé műfajával van dolgom, ami magával
ragadott, lenyűgözött. Mégis azt kell mondanom, hogy az igazán
megrendítő élményt a Bibóhoz való viszonyomban a vele való
találkozásaim, a vele készített interjúk jelentették.

1969-ben lettem az ELTE szociológiai tanszékének
vezetője. Ebben a pozíciómban dolgoztam ki egy kutatási tervet, amely
azon a feltevésen alapult, hogy a két világháború közötti magyar
szociológia legmaradandóbb teljesítménye Erdei Ferenc életműve volt.
Ahhoz, hogy a hipotézis igazolható és elfogadható legyen,
megkerülhetetlennek tekintettem Bibó István véleményét. Ugyanakkor
tudtam, hogy az ő politikai helyzete miatt nem lehet vele kezdeni a
munkát. Az is világos volt számomra: ahhoz, hogy Bibó szóba álljon
velem, meglehetősen nagy kerülő utat kell tennem, amelynek során a népi
mozgalom olyan alakjaival csináltam interjúkat, mint Ortutay Gyula vagy
Féja Géza. Később pedig már épp a Bibóval való ismeretség nyitotta meg a
kaput előttem az emigráció olyan jelentős alakjaihoz, mint Szabó
Zoltán, Cs. Szabó László, Kovács Imre, Nagy Ferenc, Fejtő Ferenc és
mások. Az ennek nyomán született beszélgetések szövege a rendszerváltás
előtt zárt kiadásban, azt követően pedig a Corvinánál jelent
meg.

Noha említett interjúalanyaim
is igen nagy hatással voltak rám, azt kell mondanom, hogy az 1970-es
évek második felében Bibóval folytatott beszélgetéseim semmi máshoz nem
hasonlítható élményt jelentettek számomra. Egyfelől éreztem, hogy a szó
legjobb értelmében vett úriemberrel van dolgom, másfelől valami
elképesztő szerénységet, tárgyilagosságot, a lényegi kérdésekben
felülmúlhatatlan elviséget tapasztaltam nála. Tudható volt, hogy mennyit
szenvedett a börtönben. Kiszabadulása után, amellett, hogy
képességeihez mérten rendkívül megalázó munkát kellett végeznie a KSH
könyvtárában, a megfelelő szervek minden lépését figyelték. 1974-ben
meghívták egykori genfi egyetemére, hogy ott három hónapig kutathasson,
de nem kapott útlevelet. A végtelenségig lehetne sorolni sérelmeit. Már
az is abszurdnak tűnt, hogy én egy olyan tanszék vezetőjeként faggatom,
amelynek ő volna az igazi professzora.

Bibó mindennek ellenére, akár az 1945 előtti, akár az
1948 utáni korszakról volt szó, olyan objektíven nyilatkozott, olyan, a
történeti igazságot árnyaltan ábrázolni törekvő képet rajzolt, hogy
egyre növekvő bámulatot váltott ki belőlem. Minden nála töltött időt
ünnepnek éreztem. 1978-ban, a halála előtti évben is – amikor már nagyon
beteg volt – rendszeresen látogattam még. Így hitelesen állíthatom,
hogy élete utolsó szakaszában is nagyon elszigetelten élt. Donáth Ferenc
különleges helyzetfelismerése kellett hozzá, hogy felfedezze: a
rendszer szerveződő ellenzéke számára ennél az elszigetelt embernél jobb
zászlót találni nem lehet. Feltevését az elfelejtettnek vélt gondolkodó
temetése igazolta, amelyen az óbudai temetőben ezrek vettek részt. A
döbbenetes viszont az volt, hogy tíz év múlva, 1989-ben, a Vásárhelyi
Miklós rendezte jubileumi megemlékezésen mindössze harmincan-negyvenen
voltunk jelen. Emlékezetes volt számomra, mikor Vásárhelyi azt mondta,
hogy Nagy Imre rövidesen megtörténő újratemetése a Kádár-rendszer
temetése lesz. Mindez nem tudta bennem elnyomni azt a kellemetlen
érzést, hogy Bibó elfelejtése már 1989-ben megkezdődött. Ma pedig – nem
túlzás ezt állítani – már senki nem emlékezik rá. Ennek az sem mond
ellent, hogy a múlt év decemberében a Parlamentben Bibó-ülésszakot
rendeztek, amelyen az előadásomban módom volt vázolni a Bibó estéje című
munkám fontosabb téziseit.

A most
megjelenő könyvben a Bibó halála előtti évben született két levelét –
ha úgy tetszik: állásfoglalását – és az őt azok megírására ösztönző
körülményeket, dokumentumokat ismertetem. Az egyik Borbándy Gyula
1976-ban született – azóta sokak által olvasott – A magyar népi mozgalom
című munkája, a másik az 1947-es, koncepciós Magyar Közösség-per
kivégzett fővádlottjának, dr. Donáth Györgynek az utolsó szó jogán
elmondott beszéde, amelyet Bibó csak 1978-ban ismerhetett
meg.

A levelekből világossá válik,
hogy Bibó élete végéig hű maradt ahhoz az értékeléshez, amit a
Horthy-korszakról közvetlenül annak bukása, a háború után fogalmazott
meg. Borbándy Gyulának válaszolva egyetértően állapítja meg, hogy „a
Horthy-rendszer nem volt azonos a fasizmussal”. Hozzáteszi azonban: „A
pontos definíció az volna, hogy a Horthy-rendszer indulásakor és
befejezésekor félfasiszta rendszer volt, a közbülső konszolidációs
időben pedig konzervatív rendőrállam.” Hasonlóan megkérdőjelezi Borbándy
ama megfogalmazását, hogy „a Horthy-rendszer nem volt diktatúra”. „Azt
mondanám inkább – írja -, hogy a Horthy-rendszer nem oligarchikus
jellegű, palástolt diktatúra volt. Úgy helytállana a mondat, hogy a
Horthy-rendszer nem volt fasiszta diktatúra.” A korabeli
parlamentarizmust értékelve pedig így fogalmaz Bibó: „…nem merném azt
mondani, hogy a Horthy-korszakban Magyarországon parlamenti demokrácia
volt. Csak anynyit mondanék, hogy parlamentarizmus volt ugyan, de
autoritárius módszerekkel vezetett parlamentarizmus, mely egyben
világossá teszi, hogy nem volt demokrácia”.

A Magyar Közösség-per fővádlottja, az 1904-ben
született Donáth György 1939-től a Magyar Élet Pártja – vagyis a
kormánypárt – képviselője, 1943 és 1944 között alelnöke volt. 1939-ben a
politikai elit fiatalabb nemzedékét tömörítő németellenes Magyar
Testvéri Közösség tagja lett. 1945 után belépett a Magyar Közösség nevű
szervezetbe, amelynek tagjai abban bízva, hogy a nagyhatalmak
megállapodásának eredményeképp a szovjet csapatok elhagyják
Magyarországot, egy újabb, „demokratikus” átalakulásra készülődtek.
Donáth pozíciója annyiban különbözött társaiétól, hogy ő a
Horthy-rendszerhez való részleges visszatérést szorgalmazta. Hogy miért
tartja ezt törvényesnek, a perben az utolsó szó jogán elmondott
beszédében nyíltan kifejtette. Bibó 1978-ban, miután megismerte a
szöveget, tisztelettel adózott a törvénytelenül halálra ítélt politikus
gerinces magatartásának, de az általa képviselt felfogást egyértelműen
elutasította. Talán a legjellemzőbb az, miben volt vitája Donáthtal a
magyar társadalomfejlődés alapkérdését illetően. A magyar
társadalomfejlődés alapvető disszonáns vonásait nem a német és zsidó
asszimiláltak túl nagy száma okozta – írta Bibó -, hanem magának az
asszimiláló magyar társadalomnak az egészségtelen társadalmi viszonyai
és közszelleme. „A magyar társadalomban a német és zsidó asszimiláltak
bizonyos területeken feltűnő karrierlehetőségei pontosan azon alapultak,
hogy az ő társadalmuk elsősorban polgári jellegű, vagyis elég tág
társadalmi lehetőséget nyitó volt, ezzel szemben a magyar társadalom
szigorúan hierarchikus volt, így a magyar etnikumú parasztság és főleg a
paraszti szegénység fölemelkedési lehetőségei az alatt a hatalmi,
közigazgatási, gazdasági és lélektani nyomás alatt álltak, amilyet a
túlnyomó részben magyar etnikumú úri rend a szolgabíró, a jegyző, az
uradalmi tiszt képében kifejtett.”

Nem hiszem, hogy egy könyv bármit is képes
változtatni a magyar társadalom, a magyar politika Bibóhoz való
viszonyán. Jellemzőnek tartom, hogy – ismereteim szerint – máig egyetlen
utca sem viseli Bibó nevét ebben az országban. De remélem, előbb-utóbb
eljön az idő, amikor Bibó István a magyar közgondolkodás minden fontos
vonulata számára irányadó személyiség lesz. Úgy vélem, hogy ha a
jelenlegi rendszert valóban demokratikusnak és európainak kívánjuk
tudni, akkor más jelentős szellemi nagyságaink között Bibónak
kitüntetett helyen kell szerepelnie.

A Népszabadság
eredeti cikke »