Vásárhelyi Mária az ÉS-ben egy öt év után újra elvégzett
vizsgálat alapján a történelmi tévhitek társadalmi térhódításának okait
elemzi. A szerző szerint a fő ok a jobboldali történelmi narratíva
megerősödése…

A történelemről
alkotott tévhitek makacs dolgok. Egyes esetekben évtizedekre, máskor
ennél hosszabb időre is szükség lehet a közgondolkodásba, egyébként soha
nem ok nélkül vagy véletlenszerűen, mélyen beívódott történelmi
hazugságok és tévképzetek eloszlatásához. A nemzet történelmével
összefüggő hazug legendák és mítoszok nem véletlenül születnek, és
fennmaradásuk mindig jól felismerhető politikai-ideológiai érdekekhez
kötődik. Miközben a történelmi tisztánlátás, a múlttal való szembenézés
és a történelmi felelősségvállalás nélkülözhetetlen velejárója egy
nemzet nagykorúvá válásának, a demokratikus társadalom kialakulásának,
az idevezető út nemcsak fájdalmas és kockázatos, hanem a cél elérése
fontos politikai érdekeket is sért, hiszen a történelem fontos politikai
fegyver. A populista és nacionalista politika fegyvertárában mind a
támogató közösség identitásának kialakításában és megerősítésében, mind a
közösséget összetartó kohézió megteremtésében és fenntartásában
megkülönböztetett szerep jut a történelmi hazugságoknak. A nemzet
hajdanvolt nagyságának és fontosságának mértéktelen eltúlzása, a
történelem démonaival való drámai küzdelméről és a nemzeti történelem
hőseinek már-már természetfölötti erővel való felruházásáról szóló
mítoszok az identitásképzés forrásai. A közösségek belső kohézióját
pedig elsősorban a nemzetet rendre eláruló, cserbenhagyó idegenekről, a
nagyhatalmak által ránk zúdított milliónyi bajról és szenvedésről és a
minket körülvevő világ igazságtalanságáról szóló narratíva erősíti.

Korábbi kutatási tapasztalataink
egyértelműen jelezték a felnőtt magyar lakosság
történelemszemléle­té­nek, a magyar történelemhez való
viszonyának torzulásait. Az elmúlt évben megismételtük a néhány évvel
korábban végzett vizsgálatot, amely a felnőtt lakosság történelemmel
kapcsolatos ismereteit és nézeteit, illetve ezek változásait kívánta
feltárni.

*

Első megközelítésben akár tudománytalan
kérdésfelvetésnek is tekinthetjük, hogy változtak-e, és ha igen,
miképpen az elmúlt öt év során a történelemmel kapcsolatos
közgondolkodás meghatározó áramlatai, hiszen hagyományosan a
történelemről alkotott vélemények igen-igen lassan változnak. Annak
azonban, aki ebben az országban él, és valamelyest is érdeklődik a
közügyek iránt, mégsem tűnhet megalapozatlannak a kérdésfelvetés, hiszen
a történelem mindannyiunk szeme előtt vált az elmúlt időszakban a napi
politikai küzdelmek meghatározó eszközévé, afféle politikai furkósbottá.
A rendkívül kiéleződött politikai küzdelmekben, amelyek eredményeképpen
ma már nehezen vitatható az ország kettészakadása, az egyik
legfontosabb ideológiai küzdőterep a történelemről szól narratívák
szétszakítása volt. Így van ez akkor is, ha az is jól látható, hogy
miközben – az aktuálpolitikai haszonszerzés függvényében – bizonyos
korszakok, események és személyiségek értelmezése és értékelése között
egyre nagyobb a távolság a két politikai-ideológiai oldal között, addig
más esetekben – például a Kádár-rendszer megítélésekor – a narratívák
egyre inkább összecsúsznak. Ha pedig a történelemről szóló
közgondolkodásban tetten érhetőek ilyen, néhány év alatt bekövetkezett,
szignifikánsnak mutatkozó változási tendenciák, az önmagában is
meghatározó jellemzője lehet a vizsgált kérdésnek. Ahhoz ugyanis, hogy a
történelemmel kapcsolatos nézetek, vélemények ilyen rövid időszak alatt
módosuljanak, statisztikailag releváns változást mutassanak, számos
társadalomlélektani és politikai tényező egymást erősítő hatására van
szükség. Márpedig nálunk, kutatási tapasztalataink szerint, az elmúlt
években jelentős elmozdulások történtek ebben a kérdésben. Nemcsak a XX.
század történelmének és történelmi személyiségeinek megítélése
változott számottevően az elmúlt években, hanem saját történelmünkhöz
való viszonyunk is látványos elmozdulásokat mutat. Úgy tűnik, a
társadalomban lejátszódó domináns folyamatok – a mélyülő társadalmi
válság, a perspektívák szűkülése és a társadalmi progresszió defenzívába
szorulása – sajátos lenyomatát képezik a tetten érthető változások; a
korábban is meghatározó módon megmutatkozó irracionalizmus,
felelősséghárítás, aránytévesztés és a bezárkózás látványos erősödése és
mindezzel párhuzamosan az egyértelmű szemléleti jobbratolódás jellemzi a
változásokat.

Az irracionalizmus
és bezárkózás erősödését leglátványosabban az egyébként is rendkívül
népszerű történelmi tévhitek további térhódítása jelzi. A történelmi
legendákhoz való viszony önmagában is fontos jellemzője egy társadalom
mentális állapotának. Az ilyen típusú mítoszok elterjedtségének
erősödése, a tények és racionalitások erejének gyengülése figyelmeztető
jelei a társadalmi méretű elbizonytalanodásnak, a jelentől való
menekülésnek és a jövőbe vetett hit megingásának. Márpedig nálunk az
elmúlt öt évben számottevően növekedett a történelmi irracionalitásról
és aránytévesztésről tanúskodó legendák népszerűsége. Míg alig öt évvel
ezelőtt az emberek kétharmada, ma már több mint háromnegyede van
meggyőződve arról, hogy volt olyan korszaka a magyar történelemnek,
amikor az ország partjait három tenger mosta. Számottevően – 32
százalékról 43 százalékra – emelkedett azok aránya, akik úgy vélik, hogy
Magyarországnak, illetve a Kárpát-medencének mindig is meghatározó
szerepe volt Európa sorsában, és ugyancsak tíz százalékkal – 58-ról 67
százalékra – növekedett azok részesedése, akik szerint Európában hosszú
ideig Magyarország volt a kereszténység legfőbb védelmezője. A
tudatlanság és a magyar nép történelemben játszott szerepének
túlértékelése egyaránt motiválhatja, hogy folyamatosan növekszik azoknak
az aránya, akik meg vannak győződve arról, hogy a hunok leszármazottjai
vagyunk; ma már öt felnőttből négy gondolja így. Ugyancsak számottevően
növekedett azok aránya, akik szerint minket, magyarokat a történelem
során különösen sok igazságtalanság ért, és más nemzeteknél lényegesen
több szenvedés jutott nekünk.

Az
erőteljes és hatásos jobboldali identitáspolitika vezetett oda, hogy az
Európai Unióhoz történt csatlakozásunkkal a Trianon okozta sebek nemhogy
gyógyulnának, hanem mintha újra és újra felszakadnának. A felnőtt
lakosság közel fele egyértelműen helyesli, hogy vannak olyan parlamenti
pártok, amelyek mind a mai napig folyamatosan napirenden tartják Trianon
kérdését, és néhány év alatt látványosan – több mint kétszeresére -,
18-ról 43 százalékra (!) emelkedett a revánspolitikát támogatók aránya,
azoké, akik egyértelműen annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a
trianoni békeszerződés következményeibe soha nem szabad beletörődni. A
történelmi reváns gondolatát mind a mai napig reális történelmi
alternatívaként támogatók egyharmada – a felnőtt lakosság 16 százaléka –
úgy véli, hogy a trianoni igazságtalanság orvoslása érdekében semmilyen
eszköztől nem szabad visszariadni, és ha másképp nem megy, hát
militáns, erőszakos úton kell visszaszerezni az elcsatolt területeket. A
revansisták józanabb kétharmada szerint beletörődni soha nem szabad az
igazságtalan békeszerződés következményeibe, de békés úton kell
kikényszeríteni ennek felülvizsgálatát. Az Európai Unió létét és
bővítését, a tagországokat elválasztó határok lebegővé válását az
emberek tizennégy százaléka látja gyógyírnak Trianonra. A megkérdezettek
tíz százaléka az elcsatolt területeken élők teljes autonómiájában, hat
százalékuk pedig az összes uniós tagállamra kötelező érvényű
kisebbségvédelmi törvény elfogadásában látja a Trianonnal összefüggő
problémák megoldását. Miközben a békeszerződés igazságtalan voltáról, az
ezzel kapcsolatos magyar sérelmekről széles körű konszenzus él a
közvéleményben, a békeszerződés előzményeiről és tényeiről meglehetősen
sekélyesek az ismeretek. Bár a néhány évvel korábbi helyzettel
összehasonlítva napjainkban többen tudják, hogy melyik évben írták alá a
szerződést és hogy Magyarország területének mekkora részét veszítette
el ennek következményeként, a többség – a lakosság hatvan százaléka –
még ma sem rendelkezik releváns ismeretekkel minderről. Ami pedig azt a
kérdést illeti, hogy vajon miért alakultak a békeszerződés feltételei
ennyire kedvezőtlenül Magyarország számára, ennek megítélésében a
felelősséghárítás, a bűnbakkeresés és az áldozatszerep kultiválása
dominál. Az okok között az emberek alig tíz százaléka említette a
Magyarországon élő nemzetiségek sanyarú helyzetét, a magyar kormány
elnyomó nemzetiségi politikáját és ezek következtében az itt élő
nemzetiségek általános elégedetlenségét, a győztes hatalmak
bosszúvágyával viszont a megkérdezettek harmincnyolc százaléka, a
franciák magyarokkal szemben táplált ellenséges érzületeivel húsz
százaléka, a kommunisták árulásával pedig huszonnégy százaléka
magyarázza a békeszerződést.