A 2008. évben a Lengyelországban az emelt szintű történelem érettségi vizsga kiemelt témája volt a magyar történelem, (magyar-lengyel kapcsolatok). Hogy lehetséges ez? Mi áll a háttérben? Az alábbiakban Gordon Istvánnak, a varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatójának sorait közöljük erről, s közreadjuk a feladatokat is magyar fordításban.

Magyarországon alig-alig ismerik a lengyelek valódi magyar-szeretetét, és itt nem a „Polak-wegier dwa bratanki…”-ra kell gondolni, mert az már kicsit unalmassá vált és megkopott. Igen, voltak közös királyaink, igen voltak/vannak közös történelmi emlékeink, de a régmúlton kár merengeni, amikor a közelmúlt és a jelen számos említésre méltó eseményt sorakoztat fel. S hogy ezek miért merültek feledésbe? Nos, a hétköznapi ember ezeket nem elfeledte, hanem sosem hallott róluk. Tény, hogy nincs igazi magyar aspektusa, de vajon száz honfitársunk közül hány ismer(het)te korábban Katyn hiteles történetét? De még a hiteltelent sem, hiszen miért is hallott volna Katynról, amikor azt senki sem említette, amiről sehol sem lehetett olvasni. Lényegében az egész történettel most kezdünk ismerkedni, bár a lengyelek között  – mint suttogó propaganda – hosszú évtizedek óta is közszájon forgott.

Katyn megismerése tehát folyamatban van, de vajon hány magyar tud arról, hogy a varsói Óváros Királyi Várfalán (az ide látogató külföldiek zarándokhelye) egy emléktábla látható, ami annak a magyarnak állít emléket, akit a lengyelek a legnagyobb történelmi személyiségek között tartanak számon. Mi, magyarok viszont… Szóval idősebb Antal Józsefről van szó, aki nem sokkal a második világháború kitörését követően sok tízezer lengyelnek biztosított menekvést a biztos haláltól. Mint az akkori kormány menekültügyi biztosa, szinte lengyellé változtatta Boglárt, ahol a hosszú éveket eltöltöttek között nagyon sok gyermek volt. Számukra mind az általános, mind a középiskola biztosított volt, vagyis nem bizonyultak elpazarolt éveknek azok a bizonyos szörnyű esztendők.

Ezek a fiatalok pedig nem felejtettek! Szinte mindegyikük élete végéig örök hálával gondol(t) vissza Magyarországra, ahol normális életet, sőt hitéletet is (ami a lengyeleknek egyenlő volt a mindennapi betevő falattal) folytathattak. Az akkori fiatalok tízezreiből egyre kevesebben élnek, nincsenek többen pár tucatnál. Ők azok a „Boglarczykok”, akik havi rendszerességgel gyűlnek össze a varsói Magyar Kulturális Intézetben, s akik a háborút nálunk átvészelve, Magyarország igazi nagykövetei, propagálói voltak.

Akadt közöttük diplomata, újságíró, történész, magas rangú állami tisztviselő ugyanúgy, mint kétkezi munkás, de egyet nem feledtek: a hálát. Számukra a „Polak-wegier…” sohasem volt puszta lózung, nekik a mi ’56-unk azt jelentette, hogy most rajtuk, lengyeleken a sor, nekik kell a maguk eszközeivel segíteni. És ezt meg is tették – természetesen nemcsak ők – hanem más lengyelek is.

Vajon hány magyar van tisztában azzal, hogy az akkoriban Magyarországra érkezett segélyeknek több mint egynegyede a lengyelektől származott, de nem az államtól (ahogy más ország esetében), hanem a hétköznapi kisembertől, aki fillérjeit gyűjtötte össze az akkori magyar kulturális intézet előtt elhelyezett dobozokba.

Az egymás segítése, az egymásért való kiállás mindig is jellemző volt. Valószínűleg azt is kevesen tudják, hogy a 80-as évek Lengyelországában nemcsak a tízmilliós Szolidaritás létezett, de létrejött egy Magyar-Lengyel Szolidaritás is azoknak a magyaroknak a részvételével, akik itt éltek a Visztula-mentén.

A történetet nem lehet befejezni, csak tovább gondolni, hiszen a mi kapcsolatainknak számos olyan megnyilvánulási formája van, ami sohasem létezett másik két ország között. Itt van például a Magyar-Lengyel Barátság Napja. 2006. március 24-én a két köztársasági elnök Győrben avatta fel azt az emlékművet, amely két fát ábrázol, s amelynek gyökerei és ágai egybefonódnak. 2007 márciusában pedig a magyar és a lengyel parlament egyaránt megszavazta a lengyel-magyar barátság napjának március 23-át, amelyet kölcsönösen megünneplünk.

Persze, tudom, sohasem a hivatalosan kijelölt, megszabott ünnepek jelentik a kapcsolatok életszerűségét. Kétségkívül jó, ha létezik ilyen, de mindennél többet jelent, hogy Lengyelországban évtizedek óta kötelező olvasmány a Pál utcai fiúk, hogy már több mint tíz kiadást ért meg, s tavalyi századik évfordulóján a varsói Nemzeti Színházon kívül még további két színházban mutatták be. Az meg még értékesebb, hogy a 80-as, 90-es évek egyik kedvenc együttesét véletlenül úgy hívták, hogy Pál utcai fiúk, s amelynek slágerei ma is hallhatók a rádióban.

Folytathatnám tovább Máraival, akinek szinte minden műve megjelent lengyel fordításban, de az igazi siker mégis csak az, hogy akad, amelyik már a harmadik kiadást is megérte. Nem sokkal van lemaradva mögötte Esterházy Péter, akinek tavalyi lengyel országjárása egy diadalmenettel ért fel.

Lengyelországban a magyar hívó szó, s ezt hétköznapi munkánkban tapasztaljuk. Míg a világ többi részén működő magyar intézeteknek általában meg kell küzdeniük programjaik látogatóiért, mi alig tudjuk kielégíteni az igényeket. Példa erre, hogy az 1956-os Forradalom és Szabadságharc ötvenedik évfordulójának utolsó megemlékezésére 2007. március 30-án (nem elírás!!!) került sor.

S egy rövid gondolat erejéig most utalnék vissza a Boglarczykokra, akik után észrevehetően csökken a lángot továbbvivők száma. Őket nem lehet pótolni, de ez a mostani emeltszintű írásbeli érettségi újabb lendületet adhat. Ilyen kérdéseket csak azoknak lehet feltenni, akik foglalkoznak a témával, s erről magam is meggyőződhettem. A legtöbbet talán az jelenthette, hogy a tételek, a források (a teljes Árpád-házi családfa, a 48-as szabadságharc csatái, Petőfi vers stb.), sőt az esszék teljes kidolgozása a legnagyobb példányszámú (félmillión felüli) lengyel napilapban, a Gazeta Wyborczában volt olvasható. Vagyis, ha csak az érdekeltek (tanulók, szüleik, ismerőseik) ismerkedtek meg a szöveggel, óriási eredmény, hiszen annyit tudhattak meg közös történelmünkből, múltunkból, ami elegendő a jó ügy tovább viteléhez.

Gordon István

A 2008-as lengyel történelem érettségi emelt szintű feladatai (pdf, Gordon István fordítása)

A TTE köszönetét fejezi ki Gordon Istvánnak a feladatok lefordításáért, s azért, hogy fenti gondolatait közzétehetjük.