1944.
július elején Wallenberg titkárságára került. Dolga egyszerű volt.
Schutzpassokat kellett kitöltenie kora reggeltől késő estéig
szakadatlanul. Decemberig ott is lakott, a követség épületében, oda
rejthette el szüleit is. (Bächer Iván cikke e
Népszabadságban)

Újlipótvárosban
cseperedett, a Ráskai Lea Leánygimnáziumba járt iskolába, túl a körúton,
ez az intézmény a mai Szemere utcai iskola házában lévén egykor
ugyanis. A Nyulak szigetén kódexeket másolgató jámbor apáca szép nevét
viselő tanintézmény elsősorban remek nyelvtanárairól volt nevezetes.
Mariann is tőlük kapta azt a muníciót, mely által segítette a későbbi
idők próbáltatásain.

Érettségi után
angol nyelvet kezdett tanítani, hogy aztán – némi kihagyásokkal – azt
tegye hosszú évtizedeken át. Első munkahelye a Hollán utcai zsidó elemi
épületében volt; ott egy felnőtteknek szervezett tanfolyamon tanította
az angolt.

Mikor 1944 áprilisában
véget ért a tanítás, Mariann már önkéntesként tevékenykedett a Síp
utcában, a zsidó hitközségnél, a németek által felállíttatott zsidó
tanácsnál. Itt elsősorban a zsidó, illetve lezsidózott budapestiek
összeköltöztetésével kapcsolatos organizációban segédkezett. Nem nagy
kedvvel. Azt kellett konstatálnia ugyanis, hogy a zsidó vezetők többsége
roppant készségesen, nagy buzgalommal végezte ezt a munkát,
hitsorsosainak, balsorstársainak kisemmizését. Úgy vélték, ha a nácik
látják, milyen együttműködők velük a zsidók, akkor méltányosabb
elbánásra lehet számítani majd. (Ilyes történetek hallatán nekem mindig
eszembe ötlik Semprun Nagy utazásának egyik passzusa, melyben a
csodálkozókról ír, azokról, akik csodálkoznak, hogy a nácik miket
csinálnak: „Hát ezt azért nem gondoltuk volna, hogy ilyen dolgokra
képesek, ezt azért nem hittük volna, szörnyű, ezek a nácik, nohát…”
Mire Semprun csak annyit mond: „Miért csodálkoznak? Hát nem tudták, hogy
nácik?”

Nem tetszett ez a
hozzáállás a fiatal lánynak, akinek így kapóra jött a hír, miszerint a
svéd követségen nyelveket beszélő munkatársakat keresnek. 1944. július
elején Wallenberg titkárságára került. Dolga egyszerű volt.
Schutzpassokat kellett kitöltenie kora reggeltől késő estéig
szakadatlanul. Decemberig ott is lakott, a követség épületében, oda
rejthette el szüleit is.

Néha a
védleveleket el is kellett juttatni ide vagy oda, ami nem volt
veszélytelen vállalkozás, de egyik kollégájával nemegyszer az óbudai
téglagyárból is ki tudtak menteni üldözötteket.

A gyerekek miatt muszáj elmondani: Raoul Wallenberg
1944-ben a svéd nagykövetség munkatársa volt, aki a magyar nemzettestből
kitaszajtott és halálra szánt magyar zsidó, illetve zsidó vallású
nagyszülőkkel vert pesti polgárok ezreit mentette meg azzal, hogy a
háborúban semleges állam védlevelével látta el őket. (Megjegyzem,
őszintén csodálom, hogy manapság még nem született jogerős bírósági
ítélet, mely bűnösnek mondja ki őt hatáskörtúllépés, a fennálló
törvények megsértése és idegen állam belügyeibe való beavatkozás
miatt.)

A felszabadulás után Mariann
szinte azonnal külhonba tette át székhelyét. Előbb Angliába ment, majd
Svájcban telepedett le, ahol ma is él. Bernben és Freyburgban tanított
angol nyelvet nyugdíjazásáig. Egy derék protestáns jogász – mellesleg a
svájci hadsereg ezredese – személyében biztos társra
lelt.

Két gyermeke közül fia
neurológus lett, az Alzheimer- és a Parkinson-kór neves kutatója, aki
többször megfordult mindenféle magyarországi konferenciákon is. A lány
szociális munkás és mellesleg amatőr festő, aki viszont nyári
alkotótáborok révén kötődik a Balaton-felvidékhez.

Nyugdíj után Mariann, elfoglaltságot keresve magának,
különféle szemináriumokat, tanfolyamokat kezdett el látogatni – ez
arrafelé szokott dolog, egyetemre is beiratkoznak a nagymamák. Egy ilyen
képzés során ismerkedett meg Rutishauser atyával, aki a Vatikánban és a
müncheni jezsuitáknál tanít judaisztikát. A tudós pap, úgy tűnik, nagy
hatással van Mariann egész mostani életére. Keresem a helyemet –
mosolyogja a kilencven felé közelítő Mariann. – Zsidó gyökerű hívő
vagyok, akiben nagyon erős kötelékek alakultak ki a katolicizmus felé, s
aki meggyőződésből tért át a katolikus vallásra.

Hát persze, keresse csak nyugodtan, gondolom magamban, ő
ezt megteheti Svájcban, amely messze van, s mindegyre messzebb és
messzebb lesz, úgy tűnik, mitőlünk. Mitőlünk, ahol nemigen van mód
efféle válogatásra: kinek-kinek kiosztatik a helye, ha tetszik neki, ha
nem, kiosztatik megint.

Kérdezem, mi
járatban van amúgy, mire mondja, hogy egy katolikus-zsidó konferencián,
dialóguson vesz részt az ő pátere, akit erre a tanácskozásra elkísért.
Kérdem, hol van ez a konferencia, mondja, hogy a Margitszigeten,
gondoltam rögtön, szép, hogy éppen ott, ahol Ráskai Lea ékelte a kis
képecskéket a nagybetűk közébe egykor. Kérdem, hogy-hogy nem olvastam,
hallottam a dialógusról semmi hírt, mire mondja, hogy pedig a magyar
államelnök is meghívta a delegációt, de persze a szervezők nem
szeretnék, ha bárki rosszindulatú is tudomást szerezne az eseményről.
Ugyanis félnek, egy esetleges támadástól, akármitől. Ezért a sok rendőr
és biztonsági őr a szálloda körül, pedig hát ez egy igazán békés
konferencia… Furcsa egy ország lett ez, csóválja fejét az
asszony.

Furcsa ország, mondja, és
én nem mondom neki, csak gondolom: „Nem furcsa, drága Mariann, nem
furcsa, sokkal roszszabb annál.”