A magyar történelmi közgondolkodás földcsuszamlásszerű átalakulásának küszöbén állunk. Ezzel a mondattal kezdődik a Történelemtanárok Egylete gondozásában megjelent, Egyezzünk ki a múlttal! című kötet. A változás részben a diákok, a mai tizenéves fiatalok körében zajlik. A szülők pedig, hasonlóan a negyvenes évek végén élő polgárokhoz, akiket annak idején azzal lepett meg a csemetéjük, hogy az iskolában tanultak szerint a történelem osztályharcok története, most hökkenten állnak a sumer–magyar rokonsággal vagy a Trianon-összeesküvéssel előrukkoló gyermekeik előtt. A kötet szerkesztője szerint az interneten kell legyőzni a fiatalok körében egyre terjedő történelmi tévhiteket. (Papp Sándor Zsigmond, NOL)

Mi lenne a teendő? Hogyan válhat nyitottá a világ, a kultúra értékei iránt az a fiatal, akit a történelem, a múlt sajátos és megfellebbezhetetlen értelmezése zár be?

A kérdés a könyv anyagát adó, az egykori Oktatási és Kulturális Minisztérium segítségével tavaly tél végén szervezett, négy alkalomból álló műhelybeszélgetéseken is felmerült. Ezeken az egyre szélesebb körökben megjelenő történelmi mítoszok lehetséges következményeit, a legendák kivédésének mikéntjeit próbálták felvázolni, ugyanakkor feltérképezték a leggyakrabban felmerülő tévhiteket. Nem véletlen, hogy ezek a magyar őstörténet, Trianon és a második világháború körül csoportosulnak. És az sem lehet véletlen, hogy nemritkán 65 éve született, s már rég elfeledettnek hitt mítoszok élednek fel és terjednek szélsebesen.

– A rendszerváltozás a történelem értelmezésének területén is szabadságot hozott. Nagyon sokan kezdték úgy érezni, hogy számukra már nem kielégítő a „hivatalos” magyarázat – eleveníti fel Fazekas Csaba, a Történelemtanárok Egyletének alelnöke a mítoszok újraéledésének kezdetét. Megerősödésük és elterjedésük viszont több okra is visszavezethető. A történelem, mint szakma is veszített az elmúlt években presztízséből, és párhuzamosan a politikai és egyéb intézményrendszerek hiteltelenedésével a tényeken alapuló múltértelmezéseknek is csökkent a tekintélyük. Ráadásul a magyar politikum az elmúlt 150 évben erősen historizáló beszédmódot használt, s ez a rendszerváltás után, főként jobboldali körökben ismét teret nyert. Az előregyártott történelmi előképek és azok értelmezése kiválóan alkalmas egy-egy aktuális politikai lépés igazolásához. Amikor a politika érdeklődni kezd egy-egy kiállítás, szakkönyv vagy kulturális konferencia, pályázat eredményei iránt, ez már önmagában is jelzi, hogy mekkora tétje van számukra a múlt „helyes” értelmezésének. (Ez a folyamat az alkotmányozásban is visszaköszön.)

Ugyanakkor, hangsúlyozza Fazekas, a mítoszok megteremtették a maguk szubkultúráját is. Megjelentek az életvitel szinte minden területén, az öltözködésben, a jelképhasználatban, de akár a kulturális értékek sajátos értelmezésében, kiválasztásában is. (A választásba a politika is besegít, elég ha csak jobboldali politikusok felszólalásaira gondolunk egy-egy, általuk vitatott színházi előadás kapcsán.) Így váltak az életünk részeivé a mítoszokat bizonyos értelemben megjelenítő szimbólumok is: Nagy-Magyarország-matrica, ápádsávos hűtőmágnes, turulmadaras övtáskák. A szimbólumok használatában önmagában persze semmi kivetnivaló nincs, sőt az identitás szempontjából még kötelező is, csakhogy ezen jelképek használata egészen mást sugall. Nem azt határozza meg, hogy kik vagyunk, hanem azt, hogy kik nem, figyelmeztet Fazekas. Vagyis: igazabbak, magyarabbak vagyunk másoknál.

– Az effajta viselet a lázadás eszméjét is jelenti sok mai fiatalnak. Ami a beatkorszakban a farmer, az lehet nekik most a rézzel kivert tarsoly – magyarázza Lőrinc László, a kötet szerkesztője, hogy az effajta mítoszok nem csupán politikai hátszéllel jöhetnek létre. Tiltakozás is lehet a túlontúl liberálisnak érzett értékek iránt. De azok körében is megjelenhetnek az effajta tévhitek, akik kudarcosnak érzik a történelmet, és a mindennapok miatt is nagy az igényük egy jól felmutatható sikersztorira.

S hogy mit lehetne tenni a mítoszok ellen? Sokat és sokféleképpen, csak egyet nem: frontális támadást indítani. Az egyik út lehet a különféle család- és helytörténetek bemutatása a történelem órákon, hiszen a személyes történetek kapcsán derül ki, hogy milyen sokszínű is a közös múlt. Hány és hány értelmezést enged meg, miközben a mítoszok foggal-körömmel ragaszkodnak a maguk kizárólagosságához. De leginkább ott kell nyomulni, mondja Lőrinc, ahol ezek a tévhitek korlátlanul és szabadon terjednek: az interneten. Frappáns és humoros kisfilmekkel lehetne helyretenni egy-egy vitás történelmi helyzetet. Már készülnek is pályázni a megfelelő forrásokra. De másképpen is fel lehet oldani a legendákra jellemző zárt gondolkodást. A szembesítéssel például. Amikor Lőrinc a román megszállókról mesélt, elég nagy felzúdulást okozott az osztályban. Amikor viszont megfordította a kérdést, és arról kezdett mesélni, hogy Bukarestben hasonló jelmezbe öltözött, bakancsos gyerekek ugyanígy reagálhatnak egy-egy magyar történelmi eseményre, mint például a 48-as szabadságharcra, kicsit hitetlenkedtek. Az óra végén mégis odament hozzá az egyikük, és megkérdezte: tényleg elképzelhetőnek tartja az említett példát? Ez is jelzi, a fiatalok hajlamosak átgondolni egy-egy már megoldottnak vélt problémát.

A tavaly megszervezett műhelybeszélgetéseken ugyanakkor egy Romániával foglalkozó kolléga arról számolt be, hogy odaát a miénkénél későbbi EU-csatlakozás, a tömeges külföldi munkavállalás miatt lassan elveszíti jelentőségét a szintén mítoszokra épülő nacionalizmus. Egyre kisebb a társadalmi támogatottsága, egyre inkább szűkül ezen eszmék táptalaja. Ez érthető is: a kinyíló világgal semmilyen legenda nem képes versenyezni.