A maffia
egyik legfőbb vonása, hogy rejtőzködik. Stílusosnak gondoljuk tehát,
hogy a róla szóló kiállítás nem abban az utcában van, amelyikben, és
háromszor is el lehet menni a kapuja előtt, mire az ember felfedezi.
(Forrás: Népszabadság)

Már a neten
is ugrálni kell egy kicsit, mire az ember megszerzi a címet, hát még az
aszfalton. A tárlat hivatalosan az Alkotmány utca 16.-ban található, a
valóságban azonban egyáltalán nem, viszont a Bihari János utcában. Nincs
se cégér, se tábla, csak egy vasajtó, amelynek méretezésekor egy ritka
testi elváltozástól, az ún. vállcsontrövidüléstől szenvedő emberek
szolgáltak kiindulópontként. Egy B/4-es, tehát szerény méretű felirat
jelzi, hogy célba értünk: ez itt a Maffia Múzeum. Az utolsó csavar, hogy
az intézmény nem csak maffiamúzeum, hanem bizony drogprevenciós múzeum
is, bár kétségtelen, hogy ez nem baj.

Tulajdonképpen egy panoptikum ez a kiállítás a
pincében, viaszfigurákkal szerelt életképekkel, amelyek az olasz maffia
történetének jellegzetes mozzanatait igyekeznek feleleveníteni a
közönség okulására, valamint 2400 forintért, csoportoknak kedvezmény.
Persze a hitelesség kedvéért a jó öreg megtévesztést itt sem hagyták
ki.

Az első jelenet rurális
környezetben, egy decens szicíliai konyhában játszódik, ahová a mester
négy, maffiózó külsejű, tehát borostás alakot illesztett be, akik a
Vörös Október Ruhagyár (VOR) öltönyeit viselik, vagy ha nem, majdnem.
Középen asztal, rajta 1:100 arányban higított málnaszörpre emlékeztető
folyadék kancsóban, nyilván a maffia jellegzetes itala, alatta szakajtó
két kiló krumplival, oldalt zsírosbödön, pár üveg lekvár és nyolc szem
dió; ha kilenc vagy hét, helyreigazítjuk. Látható, hogy ez itt a kezdet,
amikor a szervezett bűnözőknek még nem ment túl jól, zsírban sült
krumplit ettek dióval és áfonyadzsemmel, hozzá híg málnát ittak, mint
minden más becsületes ember akkoriban, arrafelé. A figurák rejtélyes
dolgokat művelnek, egyikük például egy könyvet készül szétvágni
konyhakéssel. Mindez persze csak a látszat, a prospektus szerint ugyanis
a Beavatás nevű, hátborzongató rituálé tanúi vagyunk: „a szertartáson a
tagjelölt ujját megszúrják (…) és a vérét egy szent képére
csepegteti. Azután a képet meggyújtják és a beavatandó a markában
tartja. Így esküszik holtig tartó hűséget és
némaságot.”