A társadalmi hidegháború, az ellenségnek kikiáltott csoportokkal szemben korbácsolt indulathullám nem torpan meg az iskola kapuinál. Ennek fényében különösen abszurd a gyermekvédelminek nevezett törvény: felnőtt választóknak címzett „társadalmi célú” reklámjai tizenéveseket cidriztetnek erőszakos, óvodai nemváltásra szegődött aktivisták rémképével. Az oktatási intézményekbe azonban nemcsak az ideges közbeszéd szivároghat be, hanem a szélsőség bármely formája. Tanárfüggő, hogy a diákoktól érkező felvetésekbe beleáll-e valaki, vagy a tankönyv mögé helyezkedik. Amelyben szintén akadhatnak a szélsőséggel egyáltalán nem vitázó adatok.

Tizenévesek pózolnak a náci Hans-Ulrich Rudelt vagy éppen a hungarista-nyilaskeresztes Szálasit éltető pólókban az interneten, e ruhadarabok minden méretben megvásárolhatók a webboltokban. De a szélsőség nem csak ordas fajelméleti eszmékkel bolondíthatja a fiatalokat. Elég, ha hisznek az Orbán-kormánynak, és beállnak katonának az elmúlt tizenegy évben kijelölt ellenségek bármelyike – most éppen a pedofilokkal összemosott homoszexuálisok – ellen. Az iskolákat ez ügyben immár „tökéletes védelembe” vette a kabinet, a nemváltást fondorlatosan előidéző aktivistákat hivatalosan az intézményeken kívül rekesztette (nem mintha korábban bárki ilyen metamorfózist forszírozott volna a melegekkel szembeni elfogadást hirdető civi­lek közül). De ebben az információs viharban ki védi meg a sérülékeny diákokat a szélsőségekkel szemben? Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke nem hagy kétséget: minden, ami a társadalomban megjelenik témaként, jelenségként, az iskolában is lecsapódik. Ez az alaphelyzet. „A diákjaink mindenféle közéleti kommunikációval találkoznak. Sok múlik a tanárokon, amikor ezek a dolgok előkerülnek az órán. Amikor románokról, szlovákokról, cigányokról és zsidókról beszélek a történelemórán, akkor bizonyos osztályokban komoly munkát jelenthet az, hogy ezek a szavak felhang nélkül elhangozhassanak, és ne kuncogjanak, ne legyenek félhangos megjegyzések. De ez is a társadalmi közállapotokat mutatja” – szögezi le Miklósi. Az internet és a közösségi média világában az iskola szerepe is megváltozott szerinte. Amíg 50-100 éve még a tudás legfőbb forrásaként működött, és a tankönyvek is meghatározóak voltak forrás- és ismeretnyújtó anyagként, addig a tanárok és a tankönyvek ma csupán az egyik csatornát jelentik. Minél idősebb egy diák, ez annál inkább így van. Az internetre kapcsolódó okostelefonnal kinyílik a világ és az információszerzés lehetősége. „Ezek között a sziklák között kell hajóznunk – fogalmaz a történelemtanár. – Ezért meg kell vagy meg kellene tanítani a diákokat – a szülőknek a gyerekeiket – arra, hogyan válogassanak a rájuk zúduló információözönből. Ezt az iskola a legkevésbé teszi. Számos esetben szinte sehogy. Pedig az elsődleges feladatunk volna, hogy megtanítsuk a diákjainkat a forráskritika fontosságára, alkalmazására és az álhírek kapcsán fake news felismerésére.

Leleplezett leleplezők

Mi a hír, mi az álhír, mi tekinthető megbízható forrásnak, és mi nem? – e kérdésekre adott válaszadás képességét kellene fejleszteni a diákokban a pedagógusoknak. De ez korántsem egyszerű abban a korban, ahol a világ első számú nagyhatalmát Donald Trump személyében olyan ember vezethette, aki izmos erőforrásokkal és a politikájának a lényegével igyekezett álhírnek minősíteni minden létező tényt. Közte választási kudarcának adatait is, egészen a tettlegességig hergelve híveit a Capitoliumnál. Magyar kollégája sem különb, hiszen a szintén előszeretettel fake newsozó Orbán működése eredményezett olyan kormánymédiát, amely hetente bukott el sajtópert 2020-ban. Az 57-ből legtöbbet (20) az Origo, míg 15 esetben az a Pesti Srácok tévedett, amelynek főszerkesztőjét a minap lovagkereszttel tüntették ki. Az ellenzéki politikusok nélküli Magyarországot észlelő (máskor az ellenzéket nyíltan ellenségként kezelő) közmédia pedig odáig ment a ténymentességben, hogy Leleplezzük az álhíreket címmel indított műsort szemberebbenés nélkül. A hírek közötti eligazodás nehézségére analógia a történelemtanár szerint a tudomány és az áltudomány viszonya is. De nem volt ez mindig így. „Évtizedekkel ezelőtt egy önmagára valamit is adó kiadó lektoráltatta a könyveit, tehát volt egy egyfajta szakmai, minőségi szűrő – mondja Miklósi László. – Olyan értelemben is a tömegkultúra korszakába léptünk, hogy egyre inkább eltűntek ezek a szűrők. Manapság már nemcsak hírfogyasztó, hanem hírforrás is lehet bárkiből az interneten. A közösségi médiában a témához értő szakértők is írnak, de lelkes amatőrök is, akik a legjobb szándékkal is a legnagyobb marhaságokat híresztelik – és nem mindenki a legjobb szándékkal teszi. A politika világában ugyanezen az alapon ott tartunk, hogy az egyik ország bele tud avatkozni a másik életébe, akár választásaiba. Láttunk erre példát az USA elnökválasztásakor.” A forráskritika egyre inkább elengedhetetlen képességgé válik a „túléléshez”. Ez igaz az internetes adatok jelentős részére. Miklósi László 15 éve döbbenten látta, hogy egy francia város középiskolás diákjai kizárólag a Wikipédiát használták, amikor ő ezt már az általános iskola 6. osztályában sem fogadta el egyedüli forrásként. Szerinte a diákoknak tudniuk kell, hogy nem az első három találat a legtutibb. Meg kell nézni, mi minősíti az adott oldalt, s hogy hiteles-e vagy sem? Ebben minden tanár megteheti a magáét. Ezért döntöttük el, hogy olyan történelmi honlapot indítunk, amely segít azoknak, akik a tényeken alapuló, hiteles történelmet kívánják megismerni. Aki nem hagymázas, megszépített, meghamisított nemzeti múltra vágyik, a valóságos történelmi múltat szeretné megismerni, legyen lehetősége erre.

Tévtan vagy féligazság

De mit tehet még a szakma a diákok eligazodásáért? „Igaz, hogy a Nat és a kerettanterv jogszabály, és ez jogi értelemben kötöttséget jelent, ám a tanár e keretek között is taníthat hitelesen és tényszerűen. Amennyiben egyes témáknál, például a magyar őstörténet, az Árpád kor csatáinak vagy Trianon tanításakor társadalmi, netán politikai nyomást érzékel a tanár, az hathat rá. Ugyanakkor véleményem szerint az a feladata, hogy a legjobb szakmai meggyőződése szerint tanítson, ha szükségesnek látja, máshová is tehet egyes hangsúlyokat. Kérdés, hányan teszik ezt meg, illetve mennyien mondják, hogy jobb a békesség, ebbe inkább ne menjünk bele, nézzük, mi van a tankönyvben! Sok tanár tankönyvet tanít, pedig nem az a feladat, hanem a tanterv, továbbá az érettségit adó középiskolákban az érettségi követelmények figyelembe vételével kell felkészíteni a diákokat” – állítja Miklósi László. Akármilyen tárgyat nézünk szerinte, a tanárok kisebb része tanít a markáns szakmai meggyőződése szerint, nagyobb a mindenkori előírást végrehajtók aránya. Ahhoz, hogy egy tanár rugalmasan kezelhesse az előírást, alapos szakmai felkészültség és egy erre kész attitűd szükséges. Ha netán megkérdezik, szakmailag indokolnia kell tudni, miért tanított valamiről többet vagy kevesebbet, miért tette máshová a hangsúlyokat. „Egyes tanárok nemegyszer öncenzúrát gyakorolnak. Amikor még lehetett magánkiadók könyveit is megrendelni, de érezhető volt az állami tankönyveket preferáló nyomás, számosan azt mondták, jobb a békesség, rendeljük azt, amit központilag szorgalmaznak. Hasonlóan történt, mint a társadalom más csoportjaiban.”

Cascokötél

A közéletet megjárt témák iskolai feldolgozása nem mindig bonyolult. A pozsonyi csatáról szóló, vihart arató kisfilm után elég volt azt mondani a diákoknak, nézzenek utána, kik szólaltak meg az ügyben, és gyűjtsenek öt különböző történészi véleményt. Akkor szinte egybehangzóan nyilatkozott a szakma – még csak vita sem volt –, kivéve az alkotókat. „De vannak olyan kérdések is, a magyarok származása tipikusan ilyen, amelyeknél azt mondom a diákjaimnak, hogy ebben a kérdésben sok minden nem tudható. Az ötödikeseimnek miután a magyar őstörténet tanításakor felvázolom a markánsan különböző verziókat, azzal hozom lázba őket, hogy lehet, itt ül közöttük, aki felnőttként bebizonyítja, ténylegesen kik a magyarok ősei. Az óra után számos diákom régész vagy genetikus akar lenni… A nagyobbaknál a forráskritikát helyezzük előtérbe: a pozsonyi csatáról szóló eredeti forrásban mindössze négy-öt szó hiteles, a többi abból alkotott történet.” A társadalom hatással van a diákokra. Amikor Miklósi László „irdatlan régen, óvó bácsi korában” azt hallotta az egyik kiscsoportosától, hogy „Cascót akarok kötni!”, akkor pontosan tudta, melyik reklámot mondja föl. „Egyáltalán nem csodálkoznék, ha előkerülne az osztályainkban a „ki mászik kötélre, és milyen a tornatanárunk” történet. (Lásd: a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Parragh László szoftbuzizós története – a szerk.) A tanáron múlik, reagál-e erre. Ez már részben tanári felfogás kérdése is, de szerintem a tanárnak foglalkoznia kell a diákok jelzéseivel, mert ez a dolga. Amikor a Budai várból való kitörésnek az évfordulója van, amely egy teljesítménytúrának álcázott szélsőjobbos demonstráció, ezt a témát is felvethetik egyes diákjaink. Ha ez megtörténik, a tanárnak ezt az érzékeny kérdést is meg kell beszélnie az eziránt érdeklő diákjaival.” A történelemtanár szerint a társadalomnak ki kellene kérni magának az iparkamara elnökének megnyilatkozásához hasonló mondatokat – ő a maga részéről megtette. Szerencsés módon, teszi hozzá, a kormány is megtette egyik miniszterének erőteljes közlésével, igaz, sajnos késéssel. „A társadalom minél szélesebb körének kellene gyorsan és élesen rea­gálnia ilyenkor. Ha a gyerekek ilyen immunis közegbe nőnének bele, akkor megtanulnák, mit jelent az aktív állampolgárság, mi az, amit elviselhetünk, és mi az, amit nem tűrhetünk el. De ehhez hozzátartozik az is, hogy az iskolákban ténylegesen működik-e a demokrácia. A történelemről, a demokratikus keretekről nemcsak tananyagként kellene szót ejteni, hanem annak a gyakorlataként is. Megjegyzem, az emberi jogokkal is nagyobb hangsúllyal kellene foglalkozni.”

Diadalittas vezetés

A nemzettudat – ki az igazi magyar? – körüli viták is érzékelhetők az iskolákban. A nemzet fogalma ugyanakkor Miklósi László szerint nem lehet megosztó, és nem lehet kisajátítani sem, bár vannak, akik ezt mégis megpróbálják. „Természetesen minden kisajátítási kísérlet elfogadhatatlan. Hozzáteszem, szerintem a magyar nemzettudattal, identitástudattal tény­legesen baj van. Olyan társadalomlélektani jelenséget érzékelek, ami egyfajta kisebbségi, elnyomottsági érzésből építkezik – hogy miből pontosan, azt a szakemberekre bíznám. Egy biztos: ha egy közösség két lábbal áll a földön, erős identitástudattal, akkor nincs szüksége arra, hogy önmagának is görcsösen bizonygassa, ő milyen régi, milyen nagy, milyen sikeres kultúrából származik, és milyen fantasztikus történelme van, merthogy ezt tudja. Onnantól nem kell görcsölnie azon, hogy például az Árpád-korban – úristen! – csak győztes csatákat tanítsunk, és beemeljük a tankönyvekbe is, hogy csak diadalmas csatákról eshet szó. Szerintem hiteles és tényszerű történelmet kell tanítani, és ennek mind a győztes, mind a vesztes csaták részei. Bőven van mire büszkének lenni a magyar történelemben, – és olyan is van, amire nem lehet. Ez így együtt a magyar történelem. Nincs szükség a tupírozásra, megszépítésre. A tényeken alapuló, hiteles magyar történelem megismerése lehet a nemzettudat és a hazaszeretet alapja.”

Íródik a Horthy-korszak

A jelenlegi tankönyvek a Horthy-korszakkal kapcsolatban tipikusan tényeken alapulnak, más kérdés, mit mennyire hangsúlyoznak, és miről nem beszélnek eleget, véli Miklósi. A TTE elnöke néhány évvel ezelőtt élesen bírálta az aktuális, azóta kivezetett tankönyvet, amely nem volt elég kritikus például Hitler tetteivel, és Horthyt sem árnyalta eléggé. „Egy év múlva fogjuk látni, hogy az új kerettantervhez igazodó tankönyvek mit írnak Horthyról. Erről a korszakról szólva hiányolom a tankönyvekből, de a közbeszédből is, az emlékezetpolitikából pedig pláne, a magyar felelősség szerepét például a holokausztban. Nem akarnám ezt túlhangsúlyozni, de megjeleníteni igen, például akik 1944-ben a Dunába lőtték az embereket. Az áldozatok és gyilkosok mellett szólni kell az embermentők mellett a tétlen tömegekről is.”

Forrás