Az angol
lapok arra a kérdésre keresték a választ, hogy Szaddám Huszein
ítéletéhez hasonlóan miért nem ítélték halálra a négy évig tartó
vérontást kirobbantó II. Vilmost is.
(Forrás: Múlt-kor)

Az első világháború befejezésének 88.
évfordulója, és a háborús áldozatok emléknapja alkalmából az angol lapok
a megemlékezések mellett arra a kérdésre keresték a választ, hogy
Szaddám Huszein ítéletéhez hasonlóan miért nem ítélték halálra a négy
évig tartó vérontást kirobbantó II. Vilmost is.

Nemrég a Múlt-koron is beszámoltunk róla, hogy halálra
ítélték az egykori iraki diktátort. Az angol publicisták az eset kapcsán
felelvenítettek egy kevéssé ismert kérdést: miért nem ítélték halálra
II. Vilmost? A kérdés adja magát, hiszen a császár ellen felsorolható
vádak szinte pontról pontra megegyeznek a Szaddám által ekövetett
bűncselekményekkel: háború provokáció nélkül, gáztámadások, légiterror,
illetve a német uralkodó esetében súlyosbító körülmény volt, hogy
tengeralattjárói civilekkel tömött tengerjárókat süllyesztettek
el.

De a kérdés persze az –
folytatta a The Times cikke, hogy Vilmos mennyire volt személyében is
felelős a történtekért, és megvalósulhatott volna-e egy
antant-bíráskodás az egykori angol királynő, Viktória unokája
ellen.

F.E. Smith angol
főállamügyész a háború végén azt a véleményét terjesztette a kabinet
elé, miszerint méltánytalan volna, ha a legfőbb hadúr helyett csupán a
tengeralattjárók kapitányait állítják bíróság elé. Az ekkor formálódó
Népszövetségben az angolok és a franciák kezdettől egyetértettek abban,
hogy Vilmosnak bíróság elé kell állnia. Az amerikaiak azonban kezdetben
nemtetszésüket fejezték ki az ügyben: Wilson szerint bár I. Károly volt a
legnagyobb hazug a történelemben, kivégzése mártírrá változtatta, és ez
megtörténhet Vilmos esetében is. Ennek ellenére beleegyezett a
szövetségesek javaslatába, és a Versailles-i béke 227. pontjában
kimondták, hogy az ex-császárnak egy öt bíróból álló testület előtt kell
felelnie bűneiért.

Erre azonban nem
került sor, mivel a császárt megvendégelő hollandok 26 nemzet kérése
ellenére nem adták ki a menekültet, és az agg uralkodót csak az 1940-es
német megszállók „szabadították ki” házi őrizetéből. A britek ekkor
menekülési lehetőséget kínáltak neki, ám ő rezignáltan csak annyit
felelt, hogy „inkább hagyja magát lelőni, minthogy Churchillel együtt
fotózzák”.