A
névjegy rövidebb-hosszabb életrajzot tartalmazó leírás – többnyire
szerepkártyákon. Legfőbb pedagógiai előnye a személyesség és az
életszerűség. Erre most a trianoni békeszerződés társadalmi hatásainak
többoldalú (multiperspektivikus) bemutatását hozzuk példának. (Jakab
György)

Sorstörténetek
– A névjegy mint pedagógiai eszköz: a cikk és óravázlat letöltése
(pdf)

Részlet a
cikkből:

[…]

A névjegyek
további bővítése már az árnyaltabb életrajzok felé mutat, amelyekben már
jóval árnyaltabb módon jeleníthető meg az adott személyiségtípus,
illetve az őt körülvevő társadalmi (történelmi) környezet. 
Pedagógiai értelemben az életrajzok-módszer nagyon alkalmas arra, hogy
egy-egy társadalmi témát, történelmi szituációt sokoldalúan – akár
multiperspektivikusan is – megjelenítsünk a diákok számára.

Nézzünk meg egy példát a többes
identitás, politikai nemzet, kultúrnemzet fogalmának tanításával
kapcsolatban. Az életrajzokat kiscsoportos formában érdemes feldolgozni a
8. évfolyamtól:

Magyar származású román
állampolgár

Anka Zsófia vagyok. Én
magyarnak tartom magam, bár Romániában, Kolozsvárott élek és örmény vér
is folyik az ereimben. Családom furcsa „kanyarokat írt le”, míg végül
Erdélyben maradtunk. Az első világháború után Erdélyt elcsatolták
Magyarországtól, Romániához került, Ezért nagyszüleim
Sepsiszentgyörgyről, illetve Aradról átköltöztek Magyarországra,
Szegedre. Szüleim már ott találkoztak, s ott születtem én is nem sokkal a
második világháború előtt. Az ún. második bécsi döntés után, amikor egy
időre visszakerült Magyarországhoz Észak-Erdély, szüleim és én
Kolozsvárra költöztünk, ahol apám főtisztviselő volt a postánál. A
háború után Erdélyt ismét visszacsatolták Romániához, mi meg – apám
halála miatt – nem tudtunk Magyarországra költözni, maradtunk
Kolozsvárott.

Történetünk gondolom
jól ismert. Másodrendű állampolgárként kezeltek bennünket évtizedeken át
csak azért, mert magyarok vagyunk, mert kilógunk az „egységes román
nemzetből”, mert „megbízhatatlan rossz románok, nemzetárulók vagyunk”.
Az öcsém a két gyerekével el is költözött Bukarestbe, az ő gyerekei már
csak románul beszélnek (meg franciául). Jómagam tánctanár voltam
1972-ig, akkor beadtam egy kérvényt, hogy szeretnék áttelepülni
Magyarországra. Ezután állásomat elvesztettem és útlevelet sem kaptam.
Férjemmel és két pici lányommal még annak az évnek a telén nekivágtunk a
határnak, ám elkaptak bennünket, s ültünk három évet (szerencsére
anyámék vigyáztak addig a gyerekekre). Utána nagyon sanyarú idők jöttek,
alkalmi munkákból éltünk, sokat szenvedtünk. 1990-ben, a forradalom
után az egyik lányom a férjével átjött Magyarországra, hogy előkészítsék
áttelepülésünket, hogy anyagilag egy kicsit összeszedjük magunkat. Nem
mondhatom, hogy tárt karokkal fogadták őket a magyar hatóságok (a magyar
állam, amelyhez apám oly hű volt haláláig) és az emberek: többnyire
csak „lerománozták” őket és sokszor mondták nekik, hogy „menjetek haza,
ne vegyétek el a munkát az itteniek elől”. És most itt vagyunk: nincsen
helyünk igazából se Romániában, se Magyarországon!