A
nagyvárosok és nyomortelepeik roppant népsűrűsége nemcsak a bűnözés, a
járványok és a szenny koncentrációját jelenti – hanem a gazdasági
fejlődés új lehetőségeit is megteremtheti – állítja néhány az
urbanizációban nemcsak mumust látó ökológus. (Forrás:
hvg.hu)

Az úgynevezett fejlődő
országokban évente hatvanmillió ember költözik a nagyvárosokba. A nagy
népsűrűség arra kényszeríti a városlakókat, hogy a rendelkezésükre álló
erőforrásokkal tudatosan gazdálkodjanak, minél kisebb ökológiai
lábnyomot hagyjanak maguk után. Nemcsak a fejlett világ nagyvárosaira
jellemző ez a trend – olvasható Stewart Brand ökológus How slums can
save the planet (Hogyan menthetik meg a bolygót a nyomortelepek) című
tanulmányában a Prospect brit  magazinban –, hanem a harmadik
világ megavárosainak nyomornegyedeire is. New Yorkot, ahol a népsűrűség
az Egyesült Államok-beli átlagnak a nyolcszázszorosa, ma a „legzöldebb”
amerikai nagyvárosnak tartják. Ám meglepő eredményességgel folyik a
reciklálás, a költségek leszorítása és a várostervezés az indiai
Mumbaiban  (Bombayban ), ahol egyedül a Dharavi negyedben egy
négyzetmérföldön (2,59 négyzetkilométer) egymillió ember szorul
össze.

Ma a világon mintegy
egymilliárd ember él olyan területeken, amelyeket hivatalosan nem
birtokol (ezeket nevezik nyomornegyedeknek, slumoknak, faveláknak);
2025-re az ENSZ becslései szerint e lélekszám megduplázódik. Több ezer
nagyvárosról van szó, és tévedés azt állítani, hogy a népesség növekvő
koncentrációja okvetlenül káoszhoz vezet. Ellenkezőleg. Az úgynevezett
„új urbanizmus”, amely a világon az elmúlt két-három évtizedben a
várostervezés fő irányzata lett lett, kifejezetten előnyösnek tekinti a
nagy népsűrűséget.

A gyorsan növekvő
népességű városokkal kapcsolatos megítélés változását jól mutatja az
ENSZ települési programja, a UN-Habitat 2003-as The Challenge of Slums
(A nyomornegyedek kihívása) című jelentése, amely 37 nagyvárosi
nyomortelep adatait dolgozta fel. Mégpedig nem csupán statisztikai
adatok és elméletek összevetésével, hanem sok terepmunkával, a
lakossággal készített interjúkkal. A könyv igazi meglepetéssel szolgált.
Kimutatta, hogy a nagyvárosok árukat és szolgáltatásokat olyan olcsón
képesek előállítani, hogy immár egyáltalán nem olyan félelmetes az
elkerülhetetlen trend: egyre több ember költözik a
nagyvárosokba.

A sűrűn lakott
városok, amelyek a külső szemlélő számára elsőre borzasztóan kaotikusnak
tűnnek, valójában nem annyira azok, és a nyomortelepek –  a
nagy népsűrűség mellett kevés energiát és nyersanyagot használnak fel; a
közlekedés Mumbaiban például elsősorban gyalog, biciklivel, riksán és
kollektíven igénybe vett taxikon zajlik.

A sűrűn lakott negyedek lakói folyamatosan javítják az
életkörülményeket, és a nyomornegyedek meglepően „zöldek”: a szemét és a
göngyölegek újrahasznosítása például sokak számára életmóddá vált.
Mumbai említett Dharavi negyedében például 400 recikláló működik, s
mintegy harmincezren élnek rongyok összegyűjtéséből. A városrészben hat
tonna szemetet válogatnak szét naponta. Ázsia és Latin-Amerika
nagyvárosaiban valóságos iparág lett a kartondobozok újrahasznosítása –
derül ki például Martin Medina The World’s Scavengers (A világ
guberálói) című 2007-es könyvéből. S hogy a káosz fogalma mennyire
relatív, jól mutatja, hogy a világ legkaotikusabb városának tartott
nigériai Lagosban minden hónap utolsó szombatján környezetvédelmi napot
tartanak – ilyenkor reggel héttől tízig senki sem vezet autót, hogy a
város legalább havi három órára fellélegezhessen..

A városok népsűrűsége következtében ma a világ
népességének a fele a földterületetek 2,8 százalékán él. A demográfusok
előrejelzései szerint a fejlődő országok népességének 80 százaléka lesz a
jövőben stabilan városlakó – ami a fejlett országok arányának felel
meg. Ezzel számolva 2050-ben az emberiség 80 százaléka a területek 3
százalékán él majd. Gondoljunk csak bele – írja az ökológus szerző –,
milyen hatékony infrastruktúrát követel mindez. Egy 2004-es
ENSZ-jelentés szerint „a népesség és a vállalkozások koncentrációja a
városokban roppant mértékben csökkenti a vezetékes víz, a csatornázás,
az útépítés, az áramtermelés, a szemétgyűjtés, a közlekedés, az
energiafelhasználás, az egészségügy és az oktatás
költségeit.”

Brazíliában még az
őserdők felégetésének az ellenszerét is sokan az urbanizációban látják.
Mark London és Brian Kelly ökológusok The Last Forest (Az utolsó erdő)
című könyvükben az amazóniai őserdő legnagyobb városa, Manaus
gyakorlatát dicsérik. Az Amazonas-parti metropolisban állami pénzből
támogatják azokat, akik az őserdőből beköltöznek a városba – így az
esőerdők felégetése helyett mobiltelefonokat, illetve tévékészülékeket
állítanak elő. A folyamat célja kettős: egyrészt a vidéki környezet
megóvása, másrészt a városi pokol „zölddé”
varázsolása.

A városok – írja
Stewart Brand, a tanulmány szerzője – nagyon sokat tanulnak egymástól. A
polgármesterek, Reykjavíktól San Franciscón át az indiai és
latin-amerikai nagyvárosokig, hasonló problémákkal találkoznak, így
szívesen tanulnak el egymástól jól bevált módszereket. A városi ökológia
profi szakértőinek folyamatos képzésére mindenütt nagy szükség van.
Enélkül nem tudnának mit kezdeni az olyan kifejezetten nagyvárosi
kihívásokkal, mint a csótányok elszaporodása, a járványok vagy a
szennyvíz.

A nagyvárosi mezőgazdaság
fejlődése elkerülhetetlennek látszik: Egy a Science tudományos
havilapban 2008-ban megjelent tanulmány szerint a „helyi élelmiszer”
mozgalom és a magasan fejlett technológia házasságából megszülethet az
élelmiszerekből részben önellátó nagyváros, ahol a városok falain belül,
ultrahatékony üvegházakban történne a mezőgazdasági termelés. Egy
háztömbnyi városi farm ötvenezer embert láthatna el élelmiszerrel. Igény
van arra is, hogy a nagyvárosok az üvegházhatáshoz minél kevésbé
járuljanak hozzá, a tetőkre növényeket telepítsenek, s általában, a
legsűrűbben lakott ázsiai, latin-amerikai és afrikai nagyvárosokban is
széles körben alkalmazzák a ma még az élenjáró nyugati nagyvárosokban is
ritka, ökológiailag önellátó, „zöld” házakat.

 Mindez ma még akár utópisztikus fejtegetésnek
tűnhet – ám nem a nulláról kell indulni. A kolumbiai Medellín
nyomornegyedeiben például ma is gyakori, hogy a háromemeletes házak
tetején disznókat nevelnek és zöldségeket termesztenek. És nem is minden
nyomornegyed egyformán nyomorúságos. Bangkok slumjaiban például a
legtöbb háztartásban van színes televízió, majdnem mindegyikben hűtőgép,
kétharmadukban CD-lejátszó, a háztartások felében vezetékes telefon és
videó. Rio de Janeiro faveláiban nagyobb valószínűséggel találunk
számítógépeket és mikrohullámú sütőket, mint a középosztály
háztartásaiban.

Ez persze nem volna
így, ha az áramot sokan nem lopnák hozzá, ami kétségtelenül nem
üdvözlendő formája a gazdasági felemelkedésnek. Ám ahol a népsűrűség
nagy, ott jobban koncentrálódik a bűnözés, a járványok és általában a
rossz. .A 19. század elején London növekedését sem tervezték, és
nyomornegyedek is voltak benne bőven. Ezzel együtt – s erre mutatnak rá
mostanában az ökológusok – a fejlődésnek is jobbak a
feltételei.  lehetőségei is  Csak megfelelő
várospolitika kell hozzá.