Vajda Lajost (1908-1941) a XX. századi magyar
képzőművészet, ezen belül is a magyar avantgárd egyik legnagyobb
egyéniségeként tartják számon, ennek ellenére munkássága csak kevéssé
ismert a nagyközönség előtt. Ezt a hiányt kiküszöbölendő hozta létre a
Magyar Nemzeti Galéria a művész legjelentősebb műveiből összeállított, a
szentendrei Erdész Galériával közösen megrendezett tárlatát, amely az
alkotó munkáit indulásától egészen haláláig vonultatja fel. A budapesti
és vidéki közgyűjteményekből, külföldi és hazai magángyűjteményekből
összeállított tárlat közel 250 darabos repertoárjában körülbelül 40 most
először látható alkotás szerepel.

 

A
csupán 33 évet élt Vajda 1928-ban a Képzőművészeti Főiskolán kezdte
tanulmányait, ahol többek közt Korniss Dezső és Kepes György voltak a
diáktársai. Ekkor került kapcsolatba Kassák Lajos Munka-körével, amely
megalapozta baloldali szemléletét. Miután baloldali kapcsolatai miatt
eltanácsolták a főiskoláról, 1930-ban Párizsba utazik, ahol négy évig
él. Ebből az időszakból csupán néhány kollázsa maradt fenn, amely
azonban markánsan képviseli az alkotó szociális érzékenységét: vágyak és
félelmek helyett sokkal inkább a Föld és az emberiség iránti
elkötelezettség jelenik meg az orosz avantgárd filmek villanásszerű
vágástechnikáját idéző alkotásaiban. A kiállításon láthatóak a Korniss
Dezsővel közösen, Kodály és Bartók gyűjtéseinek szellemében folytatott
„motívumgyűjtések” eredményei, a szentendrei és szigetmonostori
parasztporták rajzai is.

 

Egyedi montázstechnikájának kifejlesztésével egy időben
születnek Ikonos képei, amelyeken egyén és közösség, evilági és
transzcendens egyszerre jelenik meg. Vajda elementáris ikonfestészetének
titka, hogy ez a megközelítés számára nemcsak egy szakrális kuriózumot
jelentett, hanem egy magasabb rendű valóság megragadását is.
Ikon-önarcképein egyszerre lehetünk tanúi az önkritika, a jelennel és a
múlttal való szembenézés fájdalmának: az ikonszerűségtől pedig már csak
egy lépés a félelmetes maszkok korszaka, amelyben már markánsan
megjelenik a kultúra pusztulása, összeomlása és a művész felkavart belső
világa, haláltól való félelme. A festő 1938 utáni korszakának
különlegessége, hogy a félelmetes, riasztó tartalmak sokszor gyönyörű
formában tárulnak elénk.

 

A
töredékesség megelőlegezi az alkotó utolsó évének, 1940-nek meglepően
letisztult képi világát. A csúcspontnak is tekintett záróakkord idején
Vajda olcsó csomagolópapírra készít hatalmas szénrajzokat: az organikus,
kígyózó, egyszer tökéletes harmóniát, máskor riasztó kuszaságot mutató
alkotások a természet elemi struktúráit idézik. A kiállítás egyik
legmeghatározóbb darabja, a Felmutató ikonos önarckép finom,
pettyegetett technikája ezeken a rajzokon már erőteljes, sötét
vonalvezetéssé változik, megrázó ívet rajzolva a tragikusan rövid, de
annál jelentősebb életműnek. A kiállítás február 22-ig tekinthető meg a
Budavári Palota C épületében.

 

---