A
Népszabadság mai számában N. Kósa Judit írása az iskoláknak a TTE
közreműködésével eljuttatott Holokauszt oktatási csomagot mutatja
be.

„Polgármesteri teendő:
elszállítás után a táborhelyeket a közig. hatóság útján
fertőtleníttetni kell (tisztiorvos). Szállításnál egyéni beutalások,
egyéni akciók kiküszöbölendők.
Dr. Uray százados: ha a szükség
megkívánja, 100 is mehet egy kocsiban. Berakhatóak mint a heringek,
mert a németeknek szívós ember kell. Aki nem bírja, elhullik.
Divathölgyekre Németországnak nincs szüksége.”

(1944. május 12., Munkács, megbeszélés a magyar zsidók
deportálásáról. Részlet Hosszú Gyula Utak a holokauszthoz, történetek a
holokausztról című tankönyvéből.)

„Tisztelt TTE! Olvastam felhívásukat arra
nézve, hogy tanári kézikönyvet akarnak készíteni a holokausztról. Minek?
Szeretnék már egy olyan könyvet látni, ami épp a magyar
történelemtankönyvek hiányosságait, félrevezetéseit küszöböli ki, főleg
népünk történetére való tekintettel. (…) Kérem, nekem semmi szükségem
egy újabb holokauszt-propaganda, kollektív bűnösséget bizonygató
kiadványra. Amennyiben ezt megkapom, természetesen figyelmen kívül
hagyom óráimon. Kezd kicsit sok lenni most már.” (E-mail
üzenet a Történelemtanárok Egylete honlapján annak kapcsán, hogy június
elején megjelent egy tanári kézikönyv, amely a holokauszt témakörének
feldolgozását kívánja megkönynyíteni.)

Immáron három darabból áll az az oktatási csomag, amelyet a
Történelemtanárok Egylete kezdeményezésére a tanév utolsó napjaiban
juttatott el az iskolákba az Oktatási Minisztérium és a holokauszt
megismertetése érdekében nemzetközi együttműködést életre hívó Task
Force. Hosszú Gyula – maga is középiskola tanár – tankönyve rengeteg
forrás segítségével világítja meg a zsidóság történelmét és a
vészkorszak egyes állomásait. A csomag második darabja Szász János
filmje, A Holocaust szemei, DVD-formátumban. A harmadik pedig a
Megközelítések… című tanári kézikönyv, amelynek alkotói
feladatmintákat, gyakorlatokat, kérdéssorokat és segédleteket ajánlanak a
tankönyvi szöveg és a film feldolgozásához.

Hogy mindezt miért? Miklósi László, a TTE elnöke úgy
fogalmaz: mert a holokauszt iskolai oktatása egyszerűen nincs a helyén.
Gondoljunk csak bele: egy átlagos iskolában, nyolcadik és tizenkettedik
évfolyamon még az a pedagógus is legfeljebb két órát tud erre a témára
szánni, aki már-már kitüntetetten kezeli. A kétszer negyvenöt perc a
borzalmak felvázolására talán elég – de a népirtáshoz vezető út ettől
még homályban marad. Hiszen a zsidósággal történelmi tanulmányai során
alig néhányszor találkozik a diák. A nép ókori történelme után rögtön a
XIX. századi emancipáció következik, utána a numerus clausus, a
zsidótörvények és a holokauszt. S hogy közben mi történt? A mai,
politikatörténetre koncentráló történelemoktatás keretében nincs igazán
idő és alkalom a zsidóság középkori életmódjáról, a társadalomban
betöltött szerepéről, elkülönüléséről és beolvadásáról szólni.

Ez egyébként az összes kisebbségre,
nemzetiségre igaz. Ha végiggondoljuk, mit tanultunk az iskolában a
magyarsággal együtt élő népcsoportokról, rájöhetünk, hogy
tankönyveinkben inkább csak a bajok forrásaként jelentek meg. Ők Szent
István idegenjei, a „vad” kunok, 48-ban a „nemzetiségi kérdés” okozói,
Trianon haszonélvezői – de hogy kik ők és hogyan élnek, az sohasem kerül
szóba. Pedig – mondja Miklósi László – mennyivel átélhetőbb és
érthetőbb a „hétköznapi” nézőpont. Az egyéntől az összesség felé
közelítő látásmód, amelyben egyedi sorsokon tanulmányozhatja a diák,
hogyan alakult mindünk történelme.

Noha ma már hivatalosan senki sem kérdőjelezi meg, hogy
a történelem tanításának legjobb módszere az életmódtörténet
vizsgálata, a „tananyag” szorításában ez rendszerint mégis elfelejtődik.
Egy-egy téma alaposabb körbejárására nincs idő, így aztán azon sem
lehet csodálkozni, hogy a történelemből legfeljebb adatok és
sztereotípiák rögzülnek.

Hogy a
holokauszt tanítása ne fusson bele ugyanebbe a zsákutcába, arra jó
eszköz lehet a 2000-ben kötelezően bevezetett emléknap. Amit lehet
rosszul csinálni – tornatermi műsoros megemlékezéssel, iskolarádiós
okítással -, és lehetne úgy, hogy az emléknap egy hosszabb tanulási
folyamat egyik kitüntetett pontja legyen. Az oktatási csomag az
emléknapra is ad konkrét ötleteket, de az ideális mégiscsak az lenne, ha
a tanárok többéves programban, egymásra épülő projektekben
gondolkodnának. Kitüntetett szerepe lehetne itt a helytörténet
oktatásának, a „hiányzó” családok megismerésének, történetük
feltárásának, a temetők rendbetételének. Fontos állomás lehet a diákok
saját családtörténeteinek feldolgozása is. Hiszen ma még köztünk vannak,
megkérdezhetőek azok a nagyszülők, akik saját szemükkel látták, minden
ízében megtapasztalták a huszadik századot.