Elemi igény lentről, elvi tiltás föntről: az önálló irodalmi lapkezdemények sorsa a Kádár-korszakban.

A Történelmi KávéháZ következő előadására 2013. március 14-én 15 órakor az ÁBTL aulájában kerül sor. Az előadó Szőnyei Tamás, az ÁBTL Levéltári Főosztályának munkatársa.

Ha évtizedeken át valami következetesen megmutatta az elvi elhatározás és a gyakorlati megvalósítás egységét az 1956 utáni kultúrpolitikában, akkor az az, hogy – a címként idézett 1957-es Köpeczi Béla-mondat szellemében – nem hagyták érvényesülni az egészséges irodalmi élet egyik legtermészetesebb jelenségét. Egyetlen írói csoportosulás sem hozhatta létre szabadon, legálisan saját lapját. Bármennyire szerették volna, senki nem kapott rá engedélyt. E téren teljesen egyenrangúnak bizonyult az élő klasszikus és az ismeretlen vidéki fiatal.

A mából visszatekintve semmi meglepő nincs ebben – nem más ez, mint az egypártrendszer irodalompolitikai leképeződése. Az országot irányító erőnek nem állt szándékában osztozni politikai hatalmán, s ugyanígy hegemóniára törekedett a gazdaság és a kultúra területén is. Ennek megfelelően alakították ki az irodalom intézményrendszerét. A könyvkiadók és a folyóiratok pártirányítás alatt működtek. Vezető pozíciókba csak MSZMP-jóváhagyással lehetett kerülni. Ez biztosította a párt politikájának érvényesülését a fehér papíron.

Az írói szabadság – a közlés szabadsága, illetve a közlési hely megválasztásának szabadsága – csak eme korlátok között valósulhatott meg. A keretek szűkössége vagy tágassága nyilván erősen függött az adott fórum vezetőjének hozzáállásától, gondolkodásától, illetve attól, hogy milyen évszám állt a naptárban, hiszen több mint három évtizedről beszélünk.

A rendszer viszonylagos szabadságát mutató tény, hogy a fővárosban és vidéken is több irodalmi folyóirat működött. Nemcsak az olvasók, hanem az írók is válogathattak közöttük. Mégis, időről-időre sokan úgy érezték, ez kevés. Nem az igazi. Nem jut hely nekik. Vagy nem olyan sűrűn, mint szeretnék. Vagy csak olyan társaságban, ahol nem érzik jól magukat. Normális körülmények között ez a probléma viszonylag egyszerűen megoldható. Az egymás közösségét kereső, egymás művészetét becsülő, hasonló felfogású szerzők összedugják a fejüket, összedobják, amijük van, lapot gründolnak, s megpróbálják megtölteni tartalommal, életben tartani anyagilag.

A szocialista Magyarországon erre nem nyílt mód. A párt kizárólag a káderei által irányított – és persze nem teljesen egyforma, de alapvetően mégiscsak „népfrontos” – lapokat engedett létezni, mert az irányzatos és/vagy nemzedéki orgánumokban veszélyt sejtett: a marxizmus–leninizmus hegemóniájának megkérdőjelezését, a politikai pluralizmus irányába történő elmozdulást.

Ezért kellett szükségszerűen falba ütközniük az egyéni kezdeményezéseknek. A folyóiratoknak, amelyek elképzelés formájában váltak a magyar irodalomtörténet részévé. Pedig némelyeknek már a címe is megvolt (Életképek, Magyar Írás, Külváros, Eszmélet, Kísérlet, Kezdet, Peremvidék), míg másokról inkább csak „saját lap”-jukként álmodoztak (például Csoóri Sándor és köre vagy Györe Balázs és barátai). Utólag kockázat nélkül megállapíthatjuk, hogy a párt kultúrpolitikájának irányítói jogosan érezték a veszélyt: amint az 1980-as évek második felében lazulni kezdtek a korlátok, egyre több sajtótermékben láttak napvilágot a hivatalos vonaltól elmerészkedő gondolatok, és nyilvánvalóvá vált, hogy ez egyre inkább így lesz a lassacskán mégis legális megjelenési lehetőséghez engedett, s az MSZMP kontrollját el nem fogadó – sőt egyes esetekben az új pártcsírákhoz közel álló – független folyóiratokban.

Előadásomban a falba ütközött lapok sorsát kívánom vázlatosan bemutatni, külön hangsúllyal azon, hogy információival és intézkedéseivel miként járult hozzá ellehetetlenítésükhöz az állambiztonsági szolgálat.

Szőnyei Tamás