Nyolcszáz
esztendeje, valamikor 1206 szeptemberében választották nagykánná a
mindmáig nevezetes Dzsingisz kánt.
(Forrás: Népszabadság)

A kerek évfordulón Mongóliában saját
államiságuk megszületésére emlékeznek, a világot pedig arról igyekeznek
meggyőzni, hogy az emberiség talán legnagyobb birodalmát, az Arany
Hordának a Csendes-óceántól Közép-Európáig nyúló felségterületét nemcsak
és nem elsősorban a kegyetlen szigor tartotta
egyben.

Az évforduló alkalmából
Ulánbátorban rendezett tudományos konferenciára ötszáz vendéget hívtak
meg. Magyarországot hat orientalista képviselte a tanácskozáson.
Egyikük, Bethlenfalvy Géza, az MTA Altajisztikai Kutatócsoportjának
munkatársa lapunknak elmondta: bár a mongol állam Dzsingisz kán
hatalomra jutásától eredezteti létét, a konferencián és a 800. évforduló
számos egyéb rendezvényén – hogy mások érzéseit kíméljék – a hódító
Dzsingisz szerepének kidomborítása helyett a nagy kán államszervező
tevékenységére helyezték a hangsúlyt.

A tanácskozás egyik fő előadója, Bira mongol professzor
például azt körvonalazta, miért volt több, minőségileg
összehasonlíthatatlanul magasabb rendű Dzsingisz kán állama – a Nagy
Mongol Birodalom – holmi törzsszövetségnél. Működött például a
hírközlés, voltaképpen a postaszolgálat, a birodalom keleti végeiről a
nyugatiakra három hét alatt eljutott egy – egymást váltó lovas futárok
által vitt – üzenet. (Így kapott hírt például Magyarországon 1241-ben
Batu az akkori nagykán elhunytáról, és indult haladéktalanul haza.)
Dzsingisz állami funkciókat alkotott, amelyeket kinevezett
tisztségviselőkkel töltött be, egyfajta minisztereket állítva az
„információs”, a „népjóléti” vagy a „hadügyi tárca” élére. A mongol
hódítókról kialakult sztereotípiák ismeretében szinte hihetetlen: a
leigázott népekre nem erőltette rá saját szokásait, vallását, hanem
meghagyta őket hitükben, sőt Dzsingisz utódai maguk vettek át sok
mindent ezekből.

Bethlenfalvy Géza
előadásában („Visit of Batu khan in Hungary”) elismeréssel adózott a
mongol állam kialakítójának, sőt a tatárjárással kapcsolatos magyar
közképet is árnyalta. Elmondta például, hogy a legújabb kutatások nem
támasztják alá azt az évszázados meggyőződést, miszerint a
Magyarországra betörő tatárok a lakosság felét kiirtották volna. A
vérveszteség talán 15-18 százalékra tehető, ami persze így is súlyos
áldozatnak mondható. Ám a hadjárat nemcsak a vereség által megvilágított
katonai és politikai gyengeségeinket leplezte le, de sokkhatásával
ráállította IV. Bélát a válságból kivezető útra is: a központi hatalom
megerősítése, várak építése, modern hadsereg megteremtése, az állam
újjászervezése.

A konferencia
tudományos vitáinak objektív hangjától azért jócskán elütött az az
ujjongó lelkesedés, amivel Mongólia „házi használatban” kezeli az
évfordulót. „Minden csapból Dzsingisz kán folyik” – jegyezte meg
Bethlenfalvy Géza, egymás után sorolva az uralkodó nevével fémjelzett
turisztikai rendezvényeket, kosztümös lovasversenyeket és hadijátékokat
(a mongol védelmi minisztérium félezer harcost bocsátott a program
rendelkezésére, valamennyit felszerelve a XIII. század korhű ruháival és
fegyvereivel). De kapható Dzsingisz kán csokoládé, a vendég betérhet a
Dzsingisz kán kávéházba, álomra hajthatja fejét a Dzsingisz kán Hotelben
– amely Ulánbátor legmodernebb szállodája. Képek, kiállítások, könyvek
garmadája hozza közelebb az uralkodó alakját az utókorhoz. Ezt hivatott
szolgálni a parlament szomszédságában felállított hatalmas
emlékműkomplexum is, közepén a nagy kán méltóságteljes ülő
bronzalakjával – amelyet azonban a konferenciáig nem sikerült teljesen
befejezni.