Sem a
kínai, sem az angol, sem a magyar nyelvnek nincsen külön génje. Minden
gyermek, függetlenül attól, hogy milyen genetikai háttérrel rendelkezik,
megtanulja azt a nyelvet, amelyet a környezetében élők
beszélnek.
(Forrás: origo)

Most
azonban egy vizsgálat kiderítette , hogy a különböző nyelvet beszélő
népcsoportok közötti genetikai különbségek igenis szerepet játszhattak
abban, hogy milyen típusú nyelv alakult ki az adott kulturális
közegben.

Számos elképzelés létezik,
hogyan alakult ki az emberi nyelv abból az állatvilágban létező
kommunikációs „őslevesből”, amelynek ugyanúgy része a sejtek közötti
kommunikáció, mint a méhek tánca vagy a madarak
hangjelzései.

Minden nyelv alapja a
magán- és mássalhangzók váltakozása. Ezekből épülnek fel a szavak.
Ugyanakkor például a kínai nyelvben a hangok tónusa, a hangmagasság is
eltérő jelentést hordoz. Az ilyen típusú-, ún. tonális-nyelvek Afrika
szubszaharai területein és Délkelet-Ázsiában igen elterjedtek, míg
Eurázsia többi részén, Észak-Amerikában és Ausztráliában ritkaságszámba
mennek. A tonális nyelv szórványosan megjelenik a teljes amerikai
kontinens őslakosai között, és viszonylag gyakoriak Közép-Amerikában, a
Karib-szigeteken, valamint az Amazonas-medencében. Azonban még a tonális
nyelveket beszélő populációk sem egyformán érzékelik a különböző
hangtónusokat. Az angol anyanyelvű felnőttek – az angol nem tonális
nyelv – képességei jelentős eltéréséket mutatnak a tekintetben, hogy
mennyire tudják egy-egy mesterséges nyelvben megkülönböztetni egymástól
az eltérő tónusokat. A feladatban jobban teljesítő emberek hallókérgének
azon a részén, amelyről a kutatók úgy vélik, hogy szerepet játszik az
eltérő tónusok megkülönböztetésében, vastagabb a szürkeállomány –
állapították meg az evanstoni (Illinois) Northwestern University
kutatói.

A University of Edinburgh
két nyelvkutatója, Dan Dediu és Robert Ladd a megfigyelések alapján arra
a feltételezésre jutott, hogy a hangmagasság érzékelésének képessége
talán genetikailag kódolt. Vizsgálataik során az agy kialakulásában
fontos szerepet játszó ASPM és mikrocefalin gének kerültek figyelmük
középpontjába. Bár a két gén variánsai, az ASPM-D és a mikrocefalin-D
evolúciós léptékkel nézve nagyon fiatal génvariánsok, megjelenésüket
követően igen gyorsan elterjedtek az egész világon. Ezért a kutatók úgy
vélik – jóllehet ezt a feltevésüket egyelőre nem erősítették meg -, hogy
ezek a variánsok valami miatt előnyösek a faj fennmaradása
szempontjából.

Dediu és Ladd 49
embercsoportból vett mintákat világszerte, és kereste az összefüggést az
általuk beszélt nyelvek, illetve 983 genetikai variáns között. Ezek
között szerepelt az ASPM-D és a mikrocefalin-D is. A nyelveket 26
tulajdonság mentén hasonlították össze – többek között a mássalhangzók
számát, a tónusok és hajlítások mintázatát vették figyelembe. A legtöbb
esetben semmilyen összefüggést nem találtak a beszélt nyelv és az
emberek genetikai mintázata között, emiatt úgy gondolták, hogy a beszélt
nyelvnek kevés köze lehet a genetikához. Nem ezt látták azonban az
ASPM-D és a microcefalin-D esetében. A nem tonális nyelvet beszélőknél
sokkal gyakrabban fordul elő ez a két génvarináns. A statisztikailag
szignifikáns kapcsolat még akkor is kimutatható volt, ha figyelembe
vették a nyelvek közötti nyelvtörténeti
kapcsolatokat.

A kutatók szerint a
szóban forgó génvariánsok igen finom eltéréseket okoznak az
agyszerkezetben, s ennek köze lehet a hangmagasság érzékeléséhez.
Azoknál az embercsoportoknál, ahol ezek a variánsok felszaporodtak,
inkább a nem tonális nyelvek fejlődtek ki. A kutatók munkájukról a
Proceedings of the National Academy of Sciences című lapban számoltak
be. További terveik között szerepel, hogy az ASPM-D, illetve a
mikrocefalin-D génvariánsokat hordozó embereknél megvizsgálják, milyen
mértékben képesek egy tonális nyelvet elsajátítani.

A kanadai Robert Zatorre idegkutató igen
figyelemreméltónak tartja a felfedezést, amely egy lehetséges
kapcsolatot tár fel a genetika, az agy anatómiája, illetve a beszélt
nyelv között. Bruce Lahn, a Chicagói Egyetem genetikusa – ő volt az, aki
elsőként leírta az ASPM-D és a mikrocefalin-D génvariánsokat – szintén
úgy véli, hogy jelentős felfedezésről van szó, amennyiben az
eredményeket más oldalról is sikerül alátámasztani és sikerül kizárni az
egyéb lehetséges magyarázatokat.