Napok
óta Noé állítólagos bárkájának felfedezésétől hangos a világsajtó: a
bibliai kutatócsoportnak azonban nem hisznek a történészek. A Múlt-kor
összeállítása az ősi csodahajó kutatásának történetét, és az ezzel
kapcsolatos botrányokat gyűjtötte össze, Josephus Flaviustól egy
kínai-török csoportig.

A Bibliában,
Mózes első könyvének (Genezis) 6-9-részében olvasható a történet, amely
szerint Noé Isten parancsára épített egy nagy bárkát, hogy megmentse
családját és a Föld állatvilágát az özönvíztől.  A Genezis
leírása szerint a bárka körülbelül 137 méter hosszú volt, és a veszély
elmúltával az Ararát-hegynél érte el a szárazföldet. A kutatók véleménye
szerint ez a hely egyaránt lehet Örményországban és Törökország keleti
részén: az úgynevezett Ararát-anomália, vagy a török-iráni határ
közelében, Dogubayzit mellett lévő
durupinari-képződmény.

A szír és
örmény hagyomány szerint az i.sz. első évszázadokban a hajó maradványai a
Dzsudi-hegyen még láthatóak voltak. A korai keresztény egyházatyák, és
később még az első iszlám teológusok is beszámoltak arról, hogy bárka
maradványai tiszta időben jól kivehetők Kardu, vagy Kurdisztán
hegyeiben; mindezt Marco Polo is megörökítette.

A 19. századig azonban a térség nem volt eléggé lakott,
és nyitott a Nyugat felé, hogy ott bármilyen tudományos kutatást
folytathassanak. A másik problémát az írott források hiánya jelentette,
így a lelkes utazók csak a Bibliával kezükben indulhattak hegyet mászni.
1829-ben Friedrich Parrot örökítette meg, hogy az örmények meg vannak
győződve arról, hogy a bárka még mindig a hegy tetején áll, és oda
embernek tilos felmennie.

A
professzionális, ám legtöbbször minden alapot nélkülöző elméletgyártás
1876-ban vette kezdetét, amikor James Bryce utazó, történész mászta meg a
hegyet, és ott olyan gerendákat azonosított, amelyek szerinte a hajóról
származnak. A hasonló lelkes, ám legtöbbször igazolhatatlan és
hiteltelen amatőr kutakodások a 20. századig folytak, ám a térség a
török-szovjet határzóna részévé vált, és a kurd szeparatisták
megjelenésével minden hasonló expedíció lebonyolítása lehetetlennek
tűnt. James Irwin egykori űrhajós az 1980-as években kétszer vágott neki
a hegynek (egyszer túszul is ejtették), ám ő sem lelte a hajó
nyomát.

A bárkát a kutatók mellett
több más szemlélő is „látta”: ilyen volt az örmény Georgie Hagopian, aki
1902-10 között állítólag kétszer is járt benne, vagy a második
világháborúban az iráni Hamadánban szolgáló Ed Davis őrmester, aki
1943-ban mászta meg a hegyet és látta a fenséges hajót. Ez utóbbi
szerint a hajótest két darabja a gleccserek miatt egyre távolabb került
egymástól.

Az interneten több városi
legenda is terjed a korszakból: az egyik szerint II. Miklós 1917-18-ban
küldött expedíciót Noé bárkájáért. 1933-ban a Kölnische Illustrierte
Zeitung mutatott be olyan fotókat, amiket egy állítólagos expedíció
készített, ám a történetről később kiderült, hogy április 1-jei tréfa
volt csupán. Ezek a képek később több más, hitelesként tálalt elmélet
illusztrálásaként feltűntek. Érdekesség még, hogy a mára elterjedt
verzió, miszerint a bárka nem a bibliai Ararát-hegységben, hanem
pontosan az Ararát hegyén állt meg, is ezzel a cikkel kezdődött,
korábban ugyanis senki nem hitte, hogy a hajó kizárólagosan csak itt
állhatott volna meg. Szintén a városi legendák közé tartozik, hogy egyes
régészek szerint Jimmy Carter 1977-es iráni látogatásáról hazafelé
tartva erre irányította az elnöki különgépet, hátha megpillantja a
hajót.

Orosz tudósok 2004-ben
kutakodtak – ám továbbra is eredmény nélkül – az Ararát nyugati részén.
Legutóbb 2006 márciusában álltak elő műholdas felvételekkel a hajó
hollétét illetően. 2004-ben Daniel McGivern, honolului üzletember
bejelentette, hogy 600 ezer fonttal (186 millió forinttal) támogat egy
expedíciót, amely megvizsgálja az Ararát-anomáliát. Az expedíció azonban
nem kapott engedélyt a török hatóságoktól, mivel a kutatási hely zárt
katonai zónába esik. A National Geographic elképesztőnek nevezte az
expedíció ötletét, mivel reménybeli török vezetőjét korábban már
megvádolták Noé bárkáját „ábrázoló”  hamis fotók
készítésével.

2006-ban Bob Cornuke, a
Colorado-állambeli Bibliai Régészeti Intézet (Bible Archaeology Search
and Exploration Institute) elnöke Iránba szervezett expedíciót, az
Elburz-hegységbe, mint Noé bárkája lehetséges „kikötőhelyére”. Csoportja
hamarosan bejelentette, hogy 4000 méter magasságban megfeketedett,
megkövesedett gerendamaradványokat leltek. A felfedezett struktúra az
expedíció szerint akkora volt, mint egy kisebb repülőgép-anyahajó,
hossza elérte a 120 méter. A csapat szerint az objektum belsejében
fosszílizálódott tengeri „teremtményeket” találtak, ám mindeddig
egyetlen független szakértői vélemény sem támasztotta alá a leletek
hitelességét.

A legújabb kínai-török
felfedezés szerint négyezer méter magasságban leltek a faszerkezet
maradványaira, amely a radiokarbonos kormeghatározás szerint 4800 éves,
vagyis nagyjából megfelel a Biblia szerinti özönvíz időpontjának. A
szenzáció egy kicsit sántít, hiszen ugyanezen kínai-török kutatócsoport
2008 januárjában már bejelentette Noé bárkájának megtalálását, és a
mostani felfedezés hitelességében a térség szakértői is
kételkednek.

Szintén megtámadta a
bejelentést J. Randall Price, aki részt vett a 2008-as expedícióban.
Szerinte a bemutatott képek és videók hamisítványok, és a kínai csoport
vezetője 2008-ban kurd munkásokkal építtette meg a hegyoldal egyik
barlangja mélyén álló épületet, amihez a gerendákat a Fekete-tenger
partjáról hozták. Ezt aztán kibővítették, és 2009 nyarán készült el a
most bemutatott film.

Vannak, akik
szerint meg az egész badarság: mivel a vízözön után nem maradt semmi
faanyag, ezért a hajót a telepesek több mint valószínű, hogy darabokra
szedték, és házaik felépítéséhez használták fel.