Százhatvan éve, 1849. március 4-én
bocsátotta ki I. Ferenc József császár az ún. oktrojált olmützi
alkotmányt. Az uralkodói rendelet, amely önálló királyságként
megszüntette és részekre osztotta Magyarországot, soha nem lépett
életbe, mert azt a birodalom népei és jelentős érdekcsoportjai is
sérelmezték. (Forrás: Múlt-kor)

A magyar hadsereg 1849. február 26-27-én a kápolnai
csatában vereséget szenvedett és a Tisza bal partjára vonult vissza, de a
magyar ellenállás ezzel nem tört meg. A győzelmi lázban égő osztrák
főparancsnok, Alfred Windischgrätz herceg azonban túlzó
diadaljelentésében arról számolt be az Olmützbe menekült udvarnak, hogy
„a lázadó csordákat… szétvertem, néhány napon belül Debrecenben
leszek”. A császár és környezete elérkezettnek látta az időt az
alkotmányosság és az abszolutizmus között folyó küzdelem végleges
rendezésére és úgy döntött, életbe léptetik a Franz Stadion
belügyminiszter és Felix zu Schwarzenberg miniszterelnök által
kidolgozott új alkotmányt és feloszlatta a kremsieri osztrák birodalmi
gyűlést.

Az abszolutista, egységes,
összbirodalmi, polgári jellegű alkotmány számos egyéni szabadságjogot
biztosított – így a törvény előtti egyenlőséget, a nyelvi és nemzeti
egyenlőséget, eltörölt minden hűbéri alárendeltséget, alapjában véve
azonban centralizált és abszolutista államot teremtett. Az uralkodónak
ugyan meg kellett esküdnie a birodalmi alkotmányra, és törvényhozási
jogait a tartományi és a birodalmi gyűléssel gyakorolta, de abszolút
vétójoga volt és bármikor feloszlathatta a parlamentet.

Őt illette az egész birodalomban és minden
koronatartományban egy és oszthatatlan végrehajtó hatalom, amelyet a
csak neki felelős miniszterek és tisztviselők útján gyakorolt.
Összbirodalmi ügyekben csak az uralkodó dönthetett, márpedig szinte
minden annak minősült, ami fontos: a hadügy, a külügy, a pénzügy, a
kereskedelem, a belbiztonság, továbbá minden olyan hatáskör, amelyet nem
utaltak valamely tartományhoz.

Az oktrojált
alkotmány értelmében a „szabad, önálló, oszthatatlan és felbonthatatlan
alkotmányos ausztriai örökös monarchia” koronatartományokból állt. A
koronatartományok korlátozott önállóságot élveztek, közülük az ötödik
lett az önálló királyságként megszűnt Magyarország. Az alkotmány a
magyar korona területeiből végképp kiszakította Erdélyt, a
határőrvidéket, Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát, a Tengermelléket
és Fiumét, míg a Bácska és a Temesköz a Szerb Vajdaság része lett. A
magyar alkotmány ugyan érvényben maradt, de csak amennyiben nem ütközött
az új alaptörvénnyel – ez a gyakorlatban az 1848. áprilisi magyar
törvények visszavonását jelentette.

Az oktrojált
alkotmány – amelynek következménye lett a Habsburg-ház 1849. április
14-i trónfosztása – a birodalom népeit és befolyásos köreit is
felbőszítette. Tiltakozott ellene a föderalista arisztokrácia, a cseh
liberális ausztroszláv értelmiség, de a magát becsapottnak érző szerb.
román, horvát és szász elit is. Az alkotmányt végül maga I. Ferenc
József helyezte hatályon kívül 1851. december 31-én, meghirdetve a
császári egyeduralmat.

A Múlt-kor cikke
»