Kilencven évvel ezelőtti végnapjai óta sem jutottak nyugvópontra a Habsburg-monarchia széthullásának okairól, következményeiről, esetleges demokratizálódásáról folytatott viták – derült ki egy múlt heti konferencián. (Forrás: hvg.hu)

Nekünk, kelet-közép-európai történészeknek az elmúlt kilencven évben jó dolgunk volt, a nemzetállamok bőkezűen eltartottak minket, ezért azonban rettenetes árat kellett fizetnünk. A kutatásoknak a nemzetállami kánonokat kellett szolgálniuk, olyannyira, hogy az időnként már-már történelemhamisítással ért fel – tett meglepő vallomást Glatz Ferenc, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója a múlt héten Budapesten a Habsburg-monarchia felbomlásáról rendezett nemzetközi konferencián. – Nem győztünk osztozkodni a Kárpát-medencén. Ha viszont azt kérdezik tőlünk, hogy mennyi fosszilis energiahordozót égettünk el az elmúlt száz évben, vagy miért csökkent több mint 2 méterrel az átlagos talajvízszint, arra nem tudunk válaszolni, mert vízgazdálkodási vagy bányászattörténeti kutatások nincsenek, vagy ha igen, legfeljebb a térségbeli nemzetek nyelvén, és azok területére szűkítve.

Az önkritikus látlelet oka s egyben következménye, hogy a Monarchia történetéről a bukása óta eltelt kilencven évben sem alakult ki általánosan elfogadott vélekedés – derült ki a tudósító számára az említett konferencián, amelyhez foghatót a témában utoljára az 1960-as években rendeztek. A felbomlás okait mindig is másképp látták azok a kis nemzetek, amelyek tevőleg részt vettek benne (csehek, szlovákok, szerbek, horvátok vagy románok), mint az úgynevezett vesztesek (osztrákok és magyarok). Előbbiek általában a jogos nemzeti sérelmekből táplálkozó társadalmi mozgalmak jótékony erjesztő-bomlasztó szerepét hangsúlyozzák, míg utóbbiak a nyugati nagyhatalmak, elsősorban Franciaország önző és szűk látókörű érdekérvényesítését teszik felelőssé. A marxista történetírás évtizedei alatt divat lett a Monarchia bukását a háború okozta társadalmi válságra – ellátási gondokból eredő munkás-, illetve parasztfelkelésekre – visszavezetni. A történészek pedig még most is az évtizedes érvekkel – habár a korábbiaknál békülékenyebb hangnemben – folytatták éles vitáikat arról, hogy az említettekben menynyi az igazság.

Önmagukban nem lettek volna képesek a nemzeti aspirációk szétrobbantani a birodalmat – hangsúlyozta például az Osztrák Tudományos Akadémia Habsburg-monarchia történeti bizottságát vezető Helmut Rumpler, egyebek mellett arra hivatkozva, hogy erre az 1848-as forradalmi hullám is kevésnek bizonyult. A cseh, horvát vagy román katonák dezertálásának mértékét is utólag nagyították fel – tette hozzá Arnold Suppan, a Bécsi Egyetem tanára -, a frontról hazaszökők száma legfeljebb ezrekben mérhető. A katonák döntő többsége 1918 őszéig becsülettel végigharcolta a Monarchia háborúját, így a birodalom a bukásig sikerrel – az ellátási nehézségek vagy az erdélyi parasztlázadások ellenére Németországnál és Oroszországnál is jobban – tartotta magát például az ukrán, a macedón vagy az olasz fronton. Arról nem beszélve, hogy a nagyhatalmi támogatást nem élvező ukrán nemzeti mozgalom nem tudta kivívni függetlenségét 1918-ban – mutatott rá Hajdú Tibor történész.

Döntő mozzanat tehát – körvonalazódott mégis valamiféle konszenzus a konferencián -, hogy a 19. század derekán a nagyhatalmak a Monarchiát az európai erőegyensúly fontos elemének tartották, nem úgy, mint 1918-ban, amikorra kiderült, hogy a birodalomra nem lehet Németország ellensúlyaként számítani. Ám önmagában a nagyhatalmak „önzése” sem ad kielégítő magyarázatot a birodalom bukására – figyelmeztettek többen. Románia, Csehszlovákia és a szlovén-horvát-szerb államszövetség (a későbbi Jugoszlávia) nem az antant fegyvereinek köszönhette létrejöttét. Sőt, az erőviszonyok ismeretében Párizs vagy London nemigen tehetett mást, mint hogy elismeri az 1918. október végén kikiáltott új államokat. „Napjainkban a Bosznia vagy Koszovó státusa körüli nemzetközi bonyodalmak mutatják, máig nem sikerült összhangba hozni az önrendelkezési jogot és az államok területi integritásának elvét” – hívta fel a figyelmet Hans Lemberg, a németországi Marburgi Egyetem történésze.

Ám mérlegelésre nemigen volt idő. „A második világháború kimenetelét az 1943 februárjában véget ért sztálingrádi csata után már sejteni lehetett, az elsőé még 1918 nyarán is nyitott volt. Édesapámtól és nagyapámtól tudom, milyen váratlanul érte az erdélyi románokat 1918 őszén a Monarchia széthullása” – magyarázta a HVG-nek a konferencia korelnöke, Camil Muresanu, a Román Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének vezetője. Ezért különös előrelátásra lett volna szükség ahhoz, hogy a birodalom 1918 elejéig kiugorjon a háborúból, márpedig – értettek egyet a lapunk által megkérdezettek – ez lett volna a legutolsó pillanat, hogy a Monarchiát átmentsék a háború utánra. A különbékekötésre vonatkozó titkos tárgyalásoknak – véli Hajdú Tibor – már ekkor sem volt sok esélyük, elsősorban a területgyarapodásra ácsingózó olaszok miatt. További nehézséget jelentett, hogy Bécs és Budapest is a másiktól várta az engedményeket, mivel az osztrákok csak Erdélyről, a magyarok pedig Dél-Tirolról mondtak volna le könnyedén.

Sokat segített volna – vélik a nemzetiségi aspirációk jelentőségét hangsúlyozó kutatók -, ha az osztrák és a magyar kormány hozzájárul, hogy a birodalmat demokratikusan átalakítsák. Muresanu szerint a rugalmasan gondolkodó, liberális IV. Károly császár vezetésével erre még 1918-ban is lehetőség kínálkozott. Mások – például Helmut Rumpler – szerint a császár naiv volt és dilettáns, amikor 1918 októberében kiáltványt intézett „népeihez” a birodalom szövetségi állammá alakításáról, abban bízva, hogy ezzel megszerezheti a nemzeti önrendelkezés iránt fogékony Nyugat jóindulatát.

A történészek zöme szerint a föderalizációt sokkal korábban kellett volna elkezdeni. „Jászi Oszkárt egykor sokan támadták, ma sokan istenítik, amiért a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztereként felvetette Magyarország soknemzetiségű, demokratikus állammá alakításának programját. Valójában akkor lett volna igazi államférfi, ha ezzel nem 1918-ban, hanem húsz évvel korábban állt volna elő” – jelentette ki Glatz. A kiegyezést viszont a megszólalók többsége védelmébe vette, mondván, igaz, hogy az a magyar dzsentrik és az osztrák nagypolgárság érdekeit összhangba hozva kétpólusúvá merevítette a birodalom szerkezetét, de ennél jobb kompromisszumot akkor nem lehetett volna találni. „Nézzék meg, milyen nehezen születik meg az európai unió alkotmánya” – hozott hasonlatot Rumpler.

„Hibás a kossuthiánus tradíció, vagyis a történettudomány ama vonulata, amely a kiegyezésre vezeti vissza a Monarchia felbomlását” – ismerte el Glatz is. Szerinte az alkotmányt később, a 19. század utolsó évtizedeiben kellett volna módosítani a peremvidékeken megerősödő román, szerb, horvát középpolgárság érdekeinek megfelelően. A kiegyezést a konzervatív múltba révedő magyar és osztrák elitre jellemző hibás döntésnek vélő John Komlos, a müncheni Ludwig-Maximilians-Universitat magyar származású oktatója viszont a HVG-nek kifejtette: valójában már 1848-ban el kellett volna kezdeni a birodalom föderalizálását.

Vajon mekkora kár érte (Közép-)Európát a Monarchia eltűnésével? Glatz szerint a nemzetállami keretek lehetőséget teremtettek arra, hogy a román, a szlovák, a szerb kisgyerekek saját anyanyelvükön szocializálódhassanak, amiért azonban talán túl nagy ár volt a közös pénzzel, szabad tőke- és munkaerő-áramlással rendelkező integráció szétforgácsolása. Ezzel sem ért egyet persze mindenki. Ivo Goldstein, a Zágrábi Egyetem kutatója szerint az átalakulás mérlege nem egyértelmű: a horvát ipart például felvirágoztatta, hogy a megalakuló délszláv államban jelentős piacot talált, s Zágráb fontos kereskedelmi és pénzügyi központtá válhatott. Muresanu pedig azt hangsúlyozta a HVG-nek, hogy a régió nemzetállamokra hullása inkább a vesztes országokat sújtotta: Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia között igenis volt gazdasági kooperáció, az 1930-as évek második fele pedig komoly fellendülést hozott. Ennek fényében kérdéses, alapvető történelmi összefüggést jelez-e a Glatz által citált megfigyelés, miszerint a 20. század során Eurázsiában ott alakultak ki a legmakacsabb válsággócok, ahol 1918 után birodalmak forgácsolódtak szét: Közép-Európában, illetve a korábban törökök uralta Közel-Keleten.

» Schweitzer András cikke a hvg.hu-n