„A
futball egyszerre erősíti a klasszikus nemzetállam-fogalmat és teszi,
hanem is nevetségessé, de mulatságossá” – írja új könyvében Esterházy
Péter.
(Forrás: HVG)

Elnézve az
egymás ellen fenekedő szurkolótáborokat vagy a bulvársajtó sokszor
háborús logikájú írásait, nem is képzelnénk, hogy a történelem során az
egymástól számos sebet kapó európai országok nem is rühellik annyira
egymást, mint sem azt képzeltük. És ezen még a foci-vb se nagyon
változtat.

A foci-világbajnokságon
négyévente nemzeti válogatottak feszülnek egymásnak, bizonyítandó, hogy
az egyikük jobb, mint a másik. A győzelem nem egyszerűen az egyik csapat
diadala a másik felett, hanem szimbolikusan az egész nemzeti közösségé
az „ellen” felett. Ha pedig a két rivális csapat/ország viszonya
történelmileg kölcsönös sérelmekkel van megterhelve, akkor a szurkoló
(gyakran maga az ország közvéleménye) gyakran érzi az eredményt isteni
igazságszolgáltatásnak vagy sátáni machinációnak. Ahogy Esterházy írja
az általunk elveszített és a németek által megnyert 1954-es vb-döntőről:
„Látható tehát, hogy arra a berni döntőre sokkal nagyobb súlyok lettek
aggatva, mint egy szokásos focimeccsre. Rá lett pakolva ez az egész
történelmi szar.” (Utazás a tizenhatos mélyére. Magvető, Bp., 2006.
99.)

A futball hétköznapjaiban a
városi, kerületi, területi – mindenképpen partikuláris —
közösségek csapatai vetélkednek egymással, a mundiálokon viszont –
legalábbis zsigeri szinten – nemzetek mérettetnek meg. A nem a győzelem,
hanem a részvétel a fontos elve ezeken a játékokon még kevésbé igaz,
mint az olimpiákon: itt csak egyetlen győztest hirdetnek. Az egész
nagyon igazságtalan, de jól modellezi a nemzetközi világrendet.

Ugyan számos esetben volt
futballmeccs katalizátora országok közti ellenségeskedésnek, ám
leginkább lappangó vagy nagyon is felszínen lévő ellentéteket erősített
fel. A vb-döntőben elszenvedett vereséget megemészteni képtelen brazilok
például 1950-ben leblokkolták a győztes Uruguay villanyáram-ellátást.
De ennél is híresebb, amikor 1969-ben az azonos selejtezőbe került
Honduras és Salvador közt tör ki fegyveres határkonfliktus, az ún.
futballháború. Míg térségünkben a leghátborzongatóbb eset egy zágrábi
Dinamo–Crvna zvezda meccs, amely közvetlen előzménye volt a horvát-szerb
háborúnak.

Olyan szerencsére eddig
még nem volt, hogy egymással különben baráti vagy semleges viszonyban
lévő országok csak azért ugrottak volna egymás torkának, mert az egyik
nemzeti csapata fociban megverte a másikat.

A hatalomnak, különösen a zsarnokinak azonban mindig
erős hajlandósága volt kihasználni a sport kínálta lehetőségeket. Maga a
testedzés és a versenysport is sokszor a romlatlan, egészséges,
vakmerő, céltudatos és tetterős, egyben megbízható alattvaló eszményhez
kötődik. És emellett a sport legitimációs alapot szolgáltatott a
hatalomnak: nacionalista blabla gyakran kapcsolódott hozzá, és a
politika arra használta, hogy bizonyítsa vele a rendszer
felsőbbrendűségét. A kommunista és náci hatalom szívesen fürdőzött
sportcsillagai fényében, gondolván – sokszor joggal –, hogy azok sikerei
egyben az övéi is. A Rákosi-rezsim például a mi Aranycsapatunkat is az ő
kreálmányának tekintette.

De nem
csupán a diktatúrákban van közösségi szerepe a sportnak. Louis Dumont
francia szociológus szerint éppen a mostani individuumra épülő
társadalmakban az elnyomott társas természet tér vissza
elkerülhetetlenül valamilyen formában. Ez a forma lehet maga a
labdarúgás, a válogatottak versengése. Csepeli György társadalomkutató a
nemzeti témák kommunikálását négy változatát különböztette meg, amelyek
közül a legintenzívebb az ún. szinkron-személyes típus. Szerinte ilyen
például a nemzeti témákról történő beszélgetés vagy a közös dalolás. De
ilyen maga a nemzeti csapat buzdítása is.