Bár
világszerte tiltakozásokkal és tüntetésekkel emlékeznek az 1989-es
eseményekre, Kínában médiacsend és elnyomás övezi a június 4-i események
emlékét. (Forrás: Múlt-kor)

„Húsz
év után Peking tartozik nekünk az igazsággal”, el kell ismernie azt,
hogy az 1989. júniusi Tienanmen téri események során százakat vagy akár
ezreket mészároltak le a kínai népi felszabadító hadsereg katonái,
miután a kommunista párt vezetése úgy döntött, hogy erőszakkal vet véget
a hetek óta tartó, demokráciát követelő diáktüntetéseknek –
hangoztatták május 27-én egy párizsi sajtóértekezleten kínai
ellenzékiek, köztük a drámai beavatkozás több egykori, Nyugatra menekült
szemtanúja.

Ezekben a napokban gyakoriak az ilyen
megemlékezések – Kína határain kívül. Pekingben viszont a hatalmas
Tienanmen teret ezúttal is szigorúan őrzik a karhatalmi erők. A weben
pedig, amelyet ma már Kínában használnak a legtöbben, a hatóságok
kettőzött éberséggel szűrik ki a két évtizeddel ezelőtti eseményekre
utaló kifejezéseket. Ami világszerte vezető téma a napokban, az – ha az
előző évek gyakorlata mérvadó – ezúttal sem  nyer nyilvános
említést a határokon belül.

A The New York Times
számolt be arról, hogy április 30-án a híres Pekingi Egyetem 32630
diákja kapott a mobiljára SMS-üzenetet, amely arra figyelmeztette a
címzettet, hogy az Ifjúság Napján, május 4-én „a bonyolult helyzetre
való tekintettel vigyázzon szavaira és viselkedésére”. 1919. május 4-én
diáktüntetés volt a kínai fővárosban a nyugati imperialisták diktátumai
és az azokat tehetetlenül eltűrő akkori kínai kormány ellen. 1989-ben,
az évfordulón ismét diákok gyülekeztek Peking központjában, demokráciát
sürgetve – egy hónappal később ez vezetett a hadsereg
beavatkozásához.

Ha viszont valaki most mozgósítana
az egyetemen egy demokráciát követelő tüntetésre, „az emberek azt
gondolnák, hogy elment az esze” – idézte egy végzős történelem szakos
szavait az amerikai lap. „Mindenki tudja, hol húzódik a határ. Lehet
beszélni az 1989-es eseményekről, lehet gondolkodni róluk, de nem lehet
olyasmit tenni, aminek bármiféle nyilvános hatása
lenne.”

A mai diákok általában olyan régmúlt
történelmi pillanatnak tekintik 1989-et, amely túl végletes és megrázó
ahhoz, hogy megismétlődhessen. Tudják, hogy a kormányzat elvárja tőlük:
foglalkozzanak a könyvekkel, és ne menjenek az utcára. Hszia Je-liang
(Xia Yeliang), az egyetem egyik tanára megjegyezte, hogy noha sok diák
elvben híve a demokráciának, nem akarja kockáztatni érte a jövőjét:
nagyon nagy részük egyáltalán nem érdeklődik a politika iránt, csak a
saját karrierjével törődik.

Ma a kommunista hatalmat
bíráló diákok közül is sokan büszkék az ország gyors fejlődésére és
gazdasági sikereire, amelyek alapján a kormányzat a nemzeti büszkeségre
is apellál (például az olimpia megrendezésével). A fiatalok azt is
tudják, hogy a kemény versenyben csak akkor állhatnak helyt, ha magas
szintű tudással vértezik fel magukat. Kína az utóbbi két évtizedben évi
8-10 százalékkal növelte GDP-jét. Ez sok szektorban látványosan
megmutatkozik, de különösen a városokban és természetesen az egyetemeken
– az 1989-es demokrácia-mozgalom fő színhelyein –
érezhető.

Az ország ma nyitottabb a világra, csökkent
a bezártság érzése. 2004 óta folyamatosan nő a külföldön tanuló kínai
diákok száma, tavaly számuk megközelítette a 180 ezret – közölte nemrég
az oktatási minisztérium, hozzátéve, hogy 90 százalékuk maga – illetve a
családja segítségével – finanszírozza tanulmányait. A diploma
megszerzése után Kínába tavaly majdnem 70 ezer diák tért vissza
külföldről: ez 55 százalékkal volt több, mint 2007-ben. Kína gyors – bár
súlyos problémáktól korántsem mentes – fejlődésének nyilván jelentős
szerepe volt ebben.

A recesszió ugyanakkor Kínát is
súlyosan érinti. Mivel ma kilencszer annyian részesülnek felsőfokú
képzésben, mint két évtizede, óriási a verseny az állásokért. Tavaly a
végzősök csaknem negyedrésze nem kapott állást szakmájában – ismerte el a
hivatalos Új Kína hírügynökség, jelezve a vezetés aggodalmát. 1989 óta a
hatalom jól tudja, hogy a fiatalságot nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Különböző programokkal (átképzéssel, vidéki állásvállalásra
bíztatással) keres megoldást, másrészt a párt nagy erőfeszítéseket tett
azért, hogy erősítse pozícióit az ifjabb nemzedék soraiban. 2007-ben a
hallgatóknak már 8 százaléka volt párttag (1989-ben ez az arány még az 1
százalékot sem érte el). Karrierépítés vagy éppen a reformok belülről
való előmozdítása: a motiváció eszközei
változatosak.

De nemcsak a diákság, az egész
társadalom átalakult a szocialista homlokzat mögött végbement
piacgazdasági, kapitalista változásokkal. Peter Foster, a The Daily
Telegraph tudósítója arra mutatott rá elemzésében, hogy az egypárti
vezetés burka alatt különböző társadalmi érdekcsoportok 
működnek, a realitás bonyolultabb, mint kívülről látható. A The New York
Times megjegyezte, hogy a hatalom, miközben a többpártrendszert
alkalmatlannak nyilvánítja Kína számára, maga is bizonyos
demokratizálást szorgalmaz, a konzultáció, a nyilvános ellenőrzés
módszereivel, azt ígérve, hogy az ország gazdagodásával a demokrácia is
szélesedik majd.

Húsz évvel ezelőtt nem létezett a
szűrhető, ám nehezen ellenőrizhető internet, amely a kommunikáció és
véleménynyilvánítás korábban elképzelhetetlen lehetőségeit nyitja meg.
Az intézmények rugalmasabbak, a korszerűbb és gyorsabb infrastruktúra a
közlekedés és a mozgás nagyobb szabadságát kínálja. A vezetés pedig
tudatában van annak, hogy 1989 emlékét csak akkor tarthatja távol
nemcsak a Tienanmen tértől, hanem a társadalom élő erőitől is, ha meg
tudja őrizni a fejlődés magas ütemét, és biztosítja az ehhez szükséges
struktúrákat. Elvégre nem véletlen, hogy ugyanaz a Teng Hsziao-ping, aki
1989-ben meghozta a döntést a demokrácia-mozgalom letöréséről, azaz az
egypártrendszer megőrzéséről, Tienanmen után nem a dogmatikus
kommunizmushoz tért vissza, hanem kiadta a Gazdagodjatok!
jelszót.