Mária Teréziát 1741. június 25-én Pozsonyban koronázták Magyarország királyává. A koronázást megelőzően a későbbi királynő hitlevelet adott ki, amely a rendekkel való viszonyának legfontosabb kérdéseit rögzítette. (Forrás: Magyar Országos Levéltár)

III. Károly magyar királyt váratlanul, mindössze 55 évesen érte a halál 1740. október 20-án. Az öröklés kérdése már életében komoly gondot jelentett a számára: az 1716-ban született fia egy éven belül elhalálozott, őt csak lányok követték, 1717-ben Mária Terézia, 1718-ban Mária Anna, majd hat évvel később Mária Amália. A Habsburg-öröklési rend viszont az elsőszülöttség elvén és a férfiági örökösödésen alapult. Károly, tartva attól, hogy nem születik fiúutóda, már 1713-ban egy családi törvényt hirdetett ki. Az ún. Pragmatica Sanctio értelmében fiúörökösök hiányában Károly elhunyta esetén leányai és azok utódai öröklik országait, az ő elhunytuk esetén fivére, I. József leányai, majd utána az I. Lipóttól származó leányág. Ezt a törvényt 1720 és 1738 között a Habsburg-vezetés alatt álló tartományok és országok, sőt, úgy tűnt, Európa többi állama is elfogadta.

A magyar rendek az 1722–1723-ban megtartott országgyűlésen iktatták törvénybe ezt a nőági örökösödési rendet. Mária Terézia ez alapján használta jogosan címeit, követhette apját közvetlenül és törvényesen a magyar és a cseh trónon, továbbá az osztrák tartományok élén. Bár még nem koronázták meg, a fiatal, 24 éves uralkodónő parancslevelében mégis királynőnek címezte magát, és édesapja teljes titulatúráját átvette (kibővítve a férje által szerzett rangjaival). Az uralkodó azonban a koronázás révén vált jogosulttá uralkodói hatalmának gyakorlására. 1741. január 21-én kelt meghívólevelében Mária Terézia a karokat és a rendeket a zord téli időjárás, továbbá mivel gyermeket várt, május 14-re Pozsonyba hívta, és személyesen akarta vezetni a gyűlést.

Az országgyűlés fő tárgya Mária Terézia koronázása volt, de napirenden szerepelt a nádorválasztás és törvényalkotás is. A rendek a meghirdetett időpontra összegyűltek, előkészültek a királynő és népes udvartartása június 20-i megérkezésére. A fogadás és a bevonulás az elődeihez hasonlatos és a kötelező ceremónia szerint megszabott volt. A magyarok egy kisebb küldöttsége még osztrák oldalon üdvözölte a magyar ruhába öltözött királynőt. A világi rendek ágyú- és díszlövések közepette Pozsonyon kívül egy sátorban, a városi tanácsosok a városkapunál hódoltak az uralkodó előtt. A pozsonyi várig tartó bevonulás igen pompázatos volt, a menetet több mint kétszáz, hatfogatú gálahintó alkotta.

Az örökletes királyság elfogadása ellenére a koronázás előfeltétele egy hitlevél kiadása és az eskü letétele volt.  Az 1526 és 1687 között magyar királlyá választott Habsburg uralkodók hitleveleinek tartalma a rendek és a királyi hatalom mindenkori viszonyától függött. A fiúági örökösödés elfogadása után a Habsburg(-Lotharingiai) uralkodók hitleveleinek pontjai eltértek a korábbiaktól és állandósultak. Alapul az I. József koronázásakor kiadott hitlevél szolgált.

Az 1741. június 24-én kiállított, az uralkodó, valamint Batthyány Lajos magyar udvari kancellár és Koller József kancelláriai titkár által aláírt díszes oklevélben Mária Terézia lényegében ezen ígéreteket fogadta és erősítette meg, csekély változtatással. Elsőként a Habsburg-ház trónöröklési rendjét biztosította a Magyar Királyság és a hozzá kapcsolt területek felett, továbbá megígérte, hogy megtartja az ország törvényeit, jogrendjét és kiváltságait, egyedül a II. András király által 1222-ben kiadott Aranybullában szereplő ellenállási záradékot kivéve. Az uralkodó ígéretet tett, hogy a magyar koronát az országon belül fogják őrizni. A hitlevélből kikerült az a korábbi kitétel, hogy az uralkodó állandó jelleggel a magyar fővárosban fog tartózkodni. A harmadik pont az ország területének gyarapítására és a visszahódított területeknek a királysághoz csatolására tett ígéretet. Ezek a lengyel királynak elzálogosított szepesi városok, továbbá a Partium, Alsó-Szlavónia és a Temesi Bánság voltak. A negyedik pont az ország királyválasztó jogáról szólt, amelyet akkor nyer vissza, ha immáron nem a férfiág, hanem mindhárom nőág (Károly, József, és apjuk, Lipót ága) kihalna. Végül a jövőre vonatkozó ígéretet fogadtattak el a rendek: valamennyi jövendő uralkodónak is el kell majd fogadnia ezeket a pontokat, és esküt kell rájuk tennie. (II. József – reformelképzelései miatt – ezeket az ígéreteket és a koronázás előtti esküt nem akarta letenni, ezért nem koronázták meg, emiatt hívjuk kalapos királynak.)

Esterházy Imre esztergomi érsek június 25-én Pálffy János nádorral a Szent Márton-dómban megkoronázta Mária Teréziát, aki koronával a fején gyalog végigjárta a szokásos pozsonyi koronázási utat a főtéren át a ferencesek templomáig – ezt az útvonalat ma is végigkövethetjük: kis koronák jelzik a pozsonyi belváros kövezetén. Az esküt a királynő az irgalmasrendiek temploma előtt tette le, majd a vendégek díszkíséretében egy gálahintóban a Dunához vonult.

Ott a koronázási dombra fellovagolva a karddal a négy égtáj felé suhintva jelezte, hogy megvédelmezi a királyságot, bárhonnan közeledjen is az ellenség.

Mária Terézia különleges helyzetét jól érzékelteti, hogy az országgyűlési küldöttek a frissen koronázott uralkodó hivatalos üdvözlésekor a bevett „Vivat rex” helyett a „Vivat domina et rex noster!” (Éljen úrnőnk és királyunk!) kiáltással köszöntötték Mária Teréziát, így is jelezve: uralkodónő került a magyar királyi trónra. Mikor hitvesét, Lotharingiai Ferencet 1745-ben német-római császárrá választották, Mária Teréziát saját kérésére nem koronázták császárnévá, így legmagasabb rangja mindig is a Magyarország királynője maradt.

Eredeti cikk (Kulcsár Krisztina) + dokumentumok »