Csak
akkor hegedhetnek be a második világháborús sebek, ha a kitelepítésekről
is nyíltan beszélünk – mondta Erika Steinbach CDU-képviselő, az európai
menekültek sorsát bemutató berlini kiállítás ötletadója.
(Forrás:
Magyar Hírlap)

Hány
német kitelepítéséről, elűzéséről vannak
dokumentumaik?

Tizenötmillióéról.

A kiállítás azt sugallja, hogy milliószám
öltek meg ártatlanokat, csak mert németnek
születtek.

Kétmilliónál többen haltak meg az üldözésekben.
Lengyelországban ezerötszáz lágert építettek 1944 és 1947 között, hogy
összetereljék a német ajkúakat. Előzőleg elvették házukat, földjüket,
jószágaikat. Aztán tízezrével fojtották őket vízbe, sokakat agyonvertek.
Szabályos pogromok voltak. Télen a hideg lágerudvarokra állították ki a
meztelenre vetkőztetett német nemzetiségű asszonyokat, gyerekeket,
öregeket. S ne feledjük: a németnek nyilvánított zsidókat se kímélték,
őket is kitelepítették, közülük is sokat megöltek. A Baltikumból,
Lengyelországból, Csehszlovákiából a Szovjetunió belső területeire
vagonban elhurcolt németeket aztán halomra ölték.

Ezt a gyakorlatot a nácik
kezdték.

Hitlerék
kezdték, ezt senki sem vonja kétségbe. De ettől a népirtás még népirtás.
Vérbosszú történt, az ártatlanok meggyilkolása önmagában véve
bűncselekmény: genocídium.

A kiállításon beszéltem sok német
diákkal. Minden második azt mondta, most hall először erről az egészről.
Meglepi?

Nem, hiszen
négy-öt évvel ezelőttig tabunak számított Németországban ez a téma, az
iskolákban nem tanították. Az Elűzöttek Szövetsége, a Kitelepítések
Elleni Központ lobbitevékenységének köszönhető, hogy néhány évvel
ezelőtt legalább Bajorország és Baden-Württemberg iskolai
történelemoktatási tananyagába bevették ezt történelmi fejezetet is.
Másutt még nem ez a helyzet.

Mi az oka ennek a
közömbösségnek?

A
politikának kényes volt a téma, mert el kívánta kerülni a fölöslegesnek
tetsző potenciális konfrontációt a Szovjetunióval és a többi győztes
hatalommal, valamint Lengyelországgal. Másrészt Nyugat-Németország
lakóinak nagy részét eleve nem érintette közvetlenül a tragédia. Az
üldözöttek végül is keleti németek voltak.

A kiállítás látogatói között végzett
felszínes közvélemény-kutatásom azt tanúsítja, hogy sokkal több a
keletnémet látogató, mint a nyugatnémet mind a fiatalok, mind az
idősebbek körében.

Ez
logikus. Az NDK-ban egyetlen szó sem eshetett a kitelepítések tényéről.
Umsiedlung, umgesiedelten, átköltözöttek, áttelepültek, így hívták az
NDK-ban az érintetteket. A volt NDK lakóinak, noha elég sok köztük a
kitelepítések szenvedő alanya vagy azok leszármazottja, ez a kiállítás
alapvetően hozzájárul a tudásbeli hiányosságok
enyhítéséhez.

Lengyelország azonnal tiltakozott, Varsó
polgármestere például nem hajlandó Németországba látogatni, amíg ezt a
kiállítást nyitva tartják. Azt mondják, Németország relativizálni akarja
az általa elkövetett bűnöket, s ehhez segédkezik a kiállítással az önök
szervezete. Egy sor felelős új lengyel vezető szerint kialakulóban van
az új német revansizmus. Tegye a kezét a szívére: elfogadja az
Odera–Neisse határt, elismeri-e a második világháború nyomán kialakult
határokat?

Ezeket a
határokat nemzetközi szerződések rögzítik, a Bundestag törvénybe
foglalta, hogy tiszteletben tartja őket. Ezt a tényt minden demokratikus
szervezet elfogadja, a mi szövetségünk pedig demokratikus
szervezet.

A
lengyelek, a csehek egy befolyásos része szerint önöknek az a hátsó
szándékuk, hogy visszaszerezzék az államosított vagy eladott,
elajándékozott egykori német vagyont. Követelnek
ilyesmit?

Ezt a
kérdést önöknél Magyarországon bölcsen megoldották, egy sor német
kitelepített kárpótlási jegyekhez jutott. Gesztusértéke volt ennek, de
nagyobb anyagi kárpótlást nem jelentett. Sikerült viszont elébe menni a
dolgoknak, a kérdés nem okozott a későbbiekben viszályt. Csehországban
sok közéleti személyiség – ha a kormány nem is – megértéséről
biztosította a kitelepítéssel ártatlanul meghurcolt németeket és
leszármazottaikat. Lengyelországban viszont elnyomták azoknak a haladó
gondolkodóknak, értelmiségieknek a hangját, akik felemelték a szavukat a
történelmi szembenézés érdekében. Akik meg akarták mondani a
lengyeleknek, hogy népellenes bűncselekmények történtek, hogy a
népirtások, üldözések elleni nemzetközi szerződéseket lábbal tiporták,
amikor elbántak a német ajkúak millióival.

Mit várnak
Lengyelországtól?

Gesztusokat, jóindulatot, bocsánatkérést, a történelmi
valóság nyílt elismerését.

Ők erre azt felelik, hogy ez csak a
revansizmus álcázására szolgál.

Azt gondolom, hogy Lengyelországban nacionalisták
kerültek hatalomra. Olyasfajta szélsőjobboldaliság jellemzi őket, amely
nálunk be se kerülhetne a politikai fővonalba. Antikommunistának vallják
magukat, de ugyanazt mondják, mint a sztálinisták, kommunisták. A jelek
szerint a szélsőjobboldal súlyos veszélyt jelent Kelet-Európában.
Hozzáteszem, aggodalommal tölt el, amit a szlovák nacionalisták tesznek,
beszélnek, és az, hogy nem hajlandók elismerni azokat a bűnöket,
amelyeket a magyarok ellen követtek el. A németeket, a magyarokat
kollektív bűnösnek nyilvánították, és ezt a véleményüket ma is
fenntartják. Minden nemzetnek, nemcsak a németnek, kötelessége
szembenézni saját történelmével. Az a célunk, hogy a nemzetközi jogba
ütköző törvénytelen, emberi jogokat semmibe vevő kitelepítéseket sehol
senki ne tagadhassa le többé. Ha így lesz, de csak ebben az esetben,
akkor hegednek be véglegesen a második világháborús sebek.