A közös
magyar-szlovák történelemkönyv állóvizét az utóbbi évben egy európai
párhuzam kavarta fel. Nevezetesen az, hogy hosszú-hosszú előzmények után
elkészült a közös francia-német történelemkönyv, amelyből francia és
német középiskolás diákok – mindenki a maga nyelvén – tanulják az 1945
utáni események történetét. Jakab György írása a Múlt-koron.

Az előzőek (Lehet-e
közös magyar-szlovák történelemkönyvet írni? I.) ismeretében a
„titok” persze roppant egyszerű és kézenfekvő: a minden érdekeltet
bevonó hosszú távú következetes munka. Ez a történet ugyanis több mint
negyven évvel ezelőtt kezdődött el, s vélhetően még hosszú évtizedekbe
telik, amíg széleskörű társadalmi hatása beérik. Nyilvánvaló, hogy az
eddig munkafolyamat sem volt egyenes vonalú diadalmenet, egyenletes
intenzitású tevékenységsor, hiszen számtalan érdekcsoporttal, nagyon
sokféle szereplővel kellett folyamatosan egyeztetni, konszenzusra
jutni.

Ugyanakkor – így utólag még inkább úgy tűnik –
folyamatosan tetten érhető valamiféle stratégiai terv, szisztematikus
építkezés vagy legalábbis a különböző érdekcsoportok együttműködésnek
folyamatos eltökéltsége, amely mindig képes volt azonos irányba
mozdítani a közös történelemkönyv ügyét. Az alapvető eltökéltség,
szándék a két ország, a két nép megbékítésére, együttműködésük és közös
jövőjük megalapozására, s az ehhez szükséges szemléletváltás
előidézésére irányult. Minden érdekelt tudta, hogy mindezt csak egy
szilárd kiindulópont megteremtésével – a „közös múlt kölcsönös
bevallásával és közös feldolgozásával” – lehet megvalósítani. Ebben a
munkában nemcsak a két ország különböző szintű partnereinek
együttműködése volt fontos, hanem az is, hogy közös nevezőre kerüljenek
az adott ország politikusai, történészei, történelemtanárai, szülői,
diákjai- azaz mindenki.

A szimbolikus alapot a két
ország politikusai teremtették meg, akik – pártállásaiktól függetlenül –
az elmúlt évtizedekben folyamatosan szorgalmazták a megbékélés és
együttműködés ügyét. A kezdőlépést valószínűleg Charles De Gaulle
francia elnök és Konrad Adenauer német kancellár tette meg, amikor
1962-ben mindketten jelen voltak a reimsi katedrálisban tartott misén és
megemlékezésen. Mindez azért volt különleges esemény, mert a reimsi
katedrálist, a francia királyok koronázó templomát a németek súlyosan
megrongálták az első világháborúban. Ennek nyomán fontos előrelépést
jelentett, mikor De Gaulle és Adanauer 1963-ban aláírták a német-francia
barátságot szentesítő Elyseé-szerződést, amellyel nemcsak a több
évszázados rivalizálás és háborúskodás végére tettek pontot, hanem
Európa gazdasági és politikai egyesülését is megalapozták. A német
karikaturista, Klaus Pielert akkoriban német Michel és a francia
Marianne, a két allegorikus nemzeti alak esküvőjeként ábrázolta a
szerződéskötést.

Ennek az együttműködésnek a szerves
folytatása volt, amikor 1984-ben Helmut Kohl német kancellár és Francois
Mitterand francia elnök kézen fogva emlékezett a közös francia-német
katonai temetőben Verdun-ban a szimbolikusan félig német, félig francia
nemzeti zászlóval letakart koporsó előtt. Hasonló bizalomerősítő
szerepet töltött be a normandiai partraszállás hatvanadik évfordulójáról
történő megemlékezés, amelyen Jacques Chirac francia államfő és Gerhard
Schröder német kancellár közösen koszorúzott. Nyilvánvalóan nem szabad
túlbecsülni a politikusok szerepét egy ilyen széleskörű
társadalomtörténeti folyamatban, de az kétségtelen, hogy ezek a
szimbolikus politikusi lépések keretet, lehetőséget adtak a többi
érdekel munkáihoz.

A politikai támogató és védőernyő
alatt a két ország történészei – önállóan is, és együttvéve is – nagyon
komoly munkát végeztek. Már az általunk tárgyalt együttműködési
folyamat előtt megkezdődött Franciaországban és Németországban a
kizárólagos nemzetszempontú történelemszemlélet „lazítása”, árnyalása és
differenciálása. A francia történetírásban például már a két
világháború között markáns történelmi irányzatok alakultak ki, amelyek
az „egységes nemzetkép” az ún. francia „grande histoire” mellett és
helyett szorgalmazták és művelték az „összehasonlító történettudományt”,
a regionális , illetve a társadalomtörténeti megközelítést. Mindez
persze nem jelentette azt, hogy a két ország történészei „elárulták
volna nemzeteiket”, föladták volna a nemzetközpontú történelemszemlélet
elsőbbségét.

Sokkal inkább arra vonatkozott, hogy
leszámoltak a történettudomány 19. századi hagyományainak egy részével
(a kötelezően hősi múlt konstruálása, az egységes nemzetkép mítoszának
közvetítése, a nemzeti érdekeket és „igazságot” egyetemessé növesztő
„törzsi szemlélet” elfogadtatása) és nyitottabbá váltak az
együttműködésre. Ennek eredményeképpen a francia és a német történészek
jelentős része – több évtizedes belső, illetve közös viták után –
képessé vált arra, hogy szakmai támogatást adjon egy sokszempontú
történelemkönyv elkészítéséhez, s a hozzátartozó szemléletformáló
tanárképzésekhez.