A
háborúkban elhurcolt vagyonok és a hozzájuk kapcsolódó végtelen jogi
történetek tanúsága az, hogy egy gyűjteményt pontosan dokumentálnunk
kell, és néha még az sem elég. (Forrás: FN)

[…]

Már a második
világháború alatt tudta a politika, hogy a magánvagyonok státuszát
rendezni kell. 1943-ban, Londonban egy nemzetközi konferencián a
hadviselő felek – a Szovjetunió kivételével – elfogadtak egy
nyilatkozatot. Ebben az aláíró országok deklarálták, hogy polgárijogilag
semmisnek minősítik azokat az ügyleteket, amelyekben a műkincsek a
háborús események során kerülnek ki tulajdonosaik kezéből, abban az
esetben is, ha adásvételi szerződés köttetett. Az egyezmény hatására
került vissza később Texasból egy német kisváros középkori
szoborkollekciója, amit egy „lelkes” amerikai gyűjtögető hadnagy érzett
magáénak, és a tábori postával hazaküldte, mint hadizsákmányt. A
Szovjetunió a háború után ellenben azt deklarálta, hogy minden
„zsákmány” az orosz állam tulajdona.

Az orosz hadsereg ennek szellemében becslések szerint
nagyjából 60 ezer magyar műtárgyat vitt ki az országból. A tárgyakból ez
idáig néhány került haza. A magyarországi eredetű műtárgyak a
feltételezések szerint ma Nyizsnij-Novgorodban, a szentpétervári
Ermitázsban, a moszkvai Puskin Múzeumban és a Kremlben, a zagorszki
kolostorvárosban és a Grabar Restaurációs Intézetben találhatóak. Az
orosz politika hosszú évtizedekig egyértelmű volt, az eltulajdonolt
értékek létezését is vitatta, és minden kutatói munkát igyekezett
megakadályozni. 1989 óta Mravik László művészettörténész vezetésével
folyik aprólékos nyomozás a műkincsek kapcsán. Nem könnyű eredményeket
elérni, hisz a magyar kutatóknak ritkán van módjuk a különböző orosz
raktárakban nézelődni és a tárgyakkal bíbelődni. Ebben a folyamatban
szép siker volt a sárospataki egyházi könyvek hazatérése 2006-ban, igaz
az orosz restitúciós törvény alapján Magyarországnak 93 millió forintot
kellett fizetnie a régiségek őrzéséért és
tárolásáért.

A második
világháborúban a Budapestet ért első légitámadás után tömegével kerültek
banki trezorokba műtárgyak. A Magyar Kereskedelmi Bankban – a mai
Pénzügyminisztérium –, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban, az Első
Hazai Takarékpénztárban és a Leszámítoló és Pénzváltó Bankban több mint
3000 letétet jegyzőkönyveztek. A háromezernél is több letétben akár
százezer tárgy, festmény, szobor, szőnyeg lehetett. A szovjet csapatok
1945. január 21-én robbantották fel az első páncéltermeket, széfeket. A
kutatások szerint 1945 augusztusa és 1947 vége között – tehát már a
párizsi békeszerződés megkötése után – hagyták el Magyarországot a
műkincsekkel megrakott vagonok. A legóvatosabb becslések szerint is
többmilliárdos az az érték, ami ekkoriban elhagyta az országot. A
vonatokon Courbet-, Monet-, Renoir-, Manet-, Szinyei-Merse-, Munkácsy-,
Csontváry-Kosztka-, Klimt-, Schiele-, Picasso-, Chagall-képek kezdték
meg hosszú utazásukat.

Az egyik
emblematikus, a kor zavarosságát leképező sztori a Herzog-ügy, ami a
világégés alatt kezdődött, és még most sem igazán került nyugvópontra. A
háború alatt a műtárgyak jelentős részét a tulajdonosok igyekeztek
biztonságba helyezni, banki és múzeumi trezorokban – nyilatkozza a
FigyelőNetnek egy a neve elhallgatását kérő szakértő. A német
megszálláskor azonnal megkezdődött a zsidó villák kifosztása és a
műtárgyak Németországba szállítása. Részben erre reakcióként jött létre a
Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, Csánky Dénes által vezetett
„Kormánybiztosság a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavételére és
megőrzésére”. A kormánybiztos az általa legértékesebbnek tartott
műtárgyakat, festményeket a Szépművészeti Múzeumba szállíttatta.


A front közeledtével, 1944 végén Csánky a
belügyminiszter utasítására a múzeum értékeit a Vöröskereszt védnökségét
élvező pannonhalmi bencés apátságba, majd 1945 elején a szentgotthárdi
ciszter apátságba szállíttatta. 1945 márciusának végén a műtárgyak
ládákba kerültek, 80 ládányi még aznap elhagyta Magyarországot. Később a
vonatot és a tárgyakat Standach és Grassau között az amerikai hadsereg
lefoglalta, és a müncheni gyűjtőközpontba irányíttatta. Itt a nácik
által Európában összerabolt műkincsek egy részét gyűjtötték össze. A
körültekintő szakmai egyeztetések után 1946-ban 1024 műkincs tért haza
az amerikaiaktól a „Műkincsvonattal”. Később még hazakerültek különböző
helyekről műtárgyak egészen az 1960-as évek végéig.

A háborút követően két miniszteri biztosság is működött
a veszélyeztetett vagy elhurcolt műtárgyak felkutatására és
visszaszolgáltatására. Ezek a bizottságok foglalkoztak – többek közt –
az amerikaiak által visszaadott műtárgyak tulajdonosainak felkutatásával
és a tárgyak visszaadásával is. Ugyanilyen bizottságok működtek az
európai országokban is, a vizsgálatok végeztével azonban ott is, itt is
megszűntek 1948-ig. A maradék tárgyak mindenütt, így itthon is állami
kezelésbe kerültek. Ha valaki a bizottságok felé megfelelő
dokumentumokkal igazolta az államhoz került műtárgyainak eredetét, akkor
azokat minden további nélkül visszakapta. Számos ügyben itt a történet
véget is ért, hisz a szakmai munkának köszönhetően a tárgyak sorsa
rendeződhetett. Sok család, így a Herzog-család is kapott vissza
tárgyakat, azonban az ő esetükben a család egyik tagja a visszakapott
képek közül többet külföldre csempészett, 1950-ben büntetőeljárás
következtében az itthon maradt többi képet a magyar hatóságok
elkobozták.

A negyvenes évek végén
az amerikai szenátus elfogadott egy kárrendezési törvényt, amely szerint
minden, a háború alatt károsodott amerikai állampolgárt kártalanítania
kell a vesztes országoknak. Ennek a törvénynek a hatálya vonatkozott
Herzog Erzsébetre, Weiss Alfonz feleségére, akit a Weiss családdal
együtt a németek menekítettek el Magyarországról. A Herzog-család
nemcsak képekre, de más vagyontárgyakra is nyújtott be igényt. A
kárrendezés megindult, az Amerikában élő Herzog Erzsébetet pénzzel
kártalanította a magyar állam, később, 1989-ben még három letétben lévő
műtárgyat is visszakapott a Szépművészeti Múzeumtól. Herzog Erzsébet
1992-es halála után a lánya – Martha Nierenberg – nyújtott be igényt a
képekre. 1999-ben, illetve 2001-ben a család kérését újra elutasította
az állam.

A minisztérium egy 1973-ban teljesített
államközi egyezményeken nyugvó és végrehajtott vagyonjogi szerződésre
hivatkozott, ami szerint a vitatott festmények ügyét az állam már
rendezte, ezért a képeknek köztulajdonban kell maradniuk. A Fővárosi
Ítélőtábla néhány hete ismét lezárt egy fejezetet a történetben.
Elutasította az örökösök igényét, így most a képek maradnak a múzeumban.
Az ügy mellékes, de fontos szála lehet, hogy Hillary Clinton is
helyesnek érezte az állásfoglalást a kérdésben. Immáron másodszor kérte a
Külügyminisztériumot arra, hogy segítse elő a képvagyon örökösökhöz
kerülését. Az ügy tehát még akár más fordulatot is vehet, hisz esetleges
amerikai elnökként komoly lobbierő állhat a Herzog-család mögé. A per
tárgya nagyjából másfél milliárdnyi képvagyon, Munkácsy Mihály, El
Greco, Lucas Cranach, Courbet alkotásai.

Más ügyekben is megfelelő kompromisszum született.
1971-72-ben Brezsnyev „ajándékozott” festményeket, köztük az Andrássyak
gyűjteményéből származó festményeket Magyarországnak. A háború alatt
letétbe helyezett és Szovjetunióba került képek esetében az eljárási
rend kezdetben az volt, hogy ha az eredeti tulajdonjog igazolható, a
képeket vissza kell adni a tulajdonosoknak. Aztán – valószínűleg
központi beavatkozásra – a nyílt eljárás elhalt, a képek létezését
szinte titokban tartották. A kilencvenes években az Andrássy-család
egyik tagja tudomást szerzett a festmények hazatéréséről. Alkudozás
indult a magyar hatóságokkal. Korrekt megállapodás született: egy képet
ajándékba adtak az örökösök az államnak, két képet az állam visszaadott a
családnak, két képet pedig – piaci árakon, értékbecslést követően –
megvásárolt. Az egyik Lenbach-kép így került a Szépművészeti Múzeumba. A
képen Andrássy Gyula felesége, Kendeffy Katinka látható.


A másik történet Vida Jenő Auschwitzban meghalt
műgyűjtő képeinek sorsa. A háború alatt letétbe helyezett tárgyakat
szintén visszakapták az örökösök. Igaz, amikor a képeket kiadta az
állam, a számvevőszék egy vizsgálatot kezdeményezett a minisztérium
eljárásának jogszerűségről. Az alapelv ugyanis az, hogy ha a tulajdon
vitatható, csak per útján lehet a visszakövetelt műtárgy kiadásáról
dönteni.

A háborút követően
Magyarországról elkerült 60 ezer műtárgy sorsában nehéz előre lépni. Az
orosz politika – bár más, zömmel szakmai hangokat is lehet már hallani –
jogos szerzeményként, az orosz nemzet vagyonaként kezeli a műtárgyakat.
Az is igaz, hogy ügyesebb politikusok – az NDK vezetői – már az 50-es
években visszaszerezték a drezdai és más műkincseiket. A magyar
politikának úgy tűnik e téren kisebb a lobbiereje, bár egy-egy nagy, az
oroszoknak fontos egyezmény aláírása kapcsán – legutóbb a Déli
Áramlatnak elnevezett gázegyezmény háttéralkuiban – lépéselőnyhöz
lehetett volna jutni, akár a műtárgyak visszaszerzése terén is. Bár
egyes szakértők szerint szerencsésebb, ha e téren is tisztán szakmai
egyeztetések zajlanak és nem politikaiak.


Múzeumszakmai szempontból az orosz álláspont még
akár érthető is lehetne. Az a vélemény: „Miért adják vissza, hisz a
magyar állam úgyis visszajuttatja az eredeti tulajdonosaiknak a
műtárgyakat, azok elvesznek a társadalom számára, magánvagyonokká
lesznek”. A kérdésben előrelépést hozhatna egy, az angol modell sajátos
értelmezése, ott ugyanis alapelv, hogy az állam semmilyen műtárgyat nem
ad vissza a tulajdonosoknak. Egy szakmai bizottság javaslata alapján
Angliában a kormány dönt és nem a bíróság a kártalanításról. A műtárgy
így nem kerül magánkézbe, pénzben kompenzálnak, a tárgy az angol kultúra
szerves része marad.

[…]

Bretus
Imre teljes cikke a Figyelőneten