A
közoktatás állapotáról és az ide vezető útról beszél Hoffmann Rózsa a
Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti karának egyetemi docense a
Magyar Rádió műsorában.

Klebelsberg
Kunó az iskolaügyben nélkülözhetetlennek tartotta, hogy a kisfalvakban
létesüljenek a kultúránk nemzeti értékei, az iskolák. Az utóbbi években
óvoda, és iskola bezárásokról, összevonásokról lehet hallani, majd egy
merész mozdulattal a jelenlegi miniszterelnök, óvodát és alsó tagozatot
ígért minden falunak.  

Hoffmann Rózsa – Voltaképpen egy szerves fejlődés
indult el az oktatásban az 80-as években. Ennek a szerves fejlődésnek
keretet adott a 93-ban kiadott közoktatási törvény. Megindult valami, és
utána úgyszólván évente módosították. És ez a folyamat folytatódott
2002-ben, 2003-ban.

–
Kinek kellene itt megállj parancsolni?

– Hát nyilvánvalóan az oktatáspolitikának, és ebben a
szakmának kellene erőteljesebben érvényesíteni a szavát. A
pedagógustársadalom nem szerveződött meg olyan erőteljesen, hogy meg
tudta volna állítani ezt a folyamatot.

– A rendszerváltozás óta a kormányok
négyévente váltják egymást. Viszont Magyar Bálint második ciklusban ül
az Oktatási Minisztérium élén. Ez jelent egyfajta állandóságot? Tehát,
hogy legalább ugyanazok az elvárások, ugyanaz a szemlélet
érvényesül?

– Ez eléggé
fájdalmas, hogy lényegében az új, Magyar Bálint vezette minisztérium
nagyon sok mindent ott tudott folytatni, ahol abbahagyta. Ahol például a
polgári kormány nagyon pozitív irányú változtatást előidézett – ez épp a
tartalmi szabályozás kérdése azáltal, hogy a kerettanterveket kiadták –
a minisztérium mindjárt 2002. nyarán, a hivatalba lépésének úgyszólván a
másnapján a kötelező jellegét eltörölte, és rövidesen kiadott egy új,
tartalmi szabályozó eszközt. 2003.decemberében az új nemzeti alaptanterv
teljesen zárójelbe tette a jogszabály szintjén a kerettantervet, amit
2001-ben vezettek be.
Jól lehet a 2001-ben hatályba lépett
kerettantervek már nem kötelező érvényűek, felmérések szerint az
iskoláknak több mint 90 százalékában még mindig ez jelenti az igazodási
pontot.

– Magyarországon,
ha nem a nemzeti műveltség a kötelező érvényű, akkor
micsoda?

– Ez már
nemcsak szándék, hanem valóság. A 2003-ban kiadott nemzeti alaptanterv
szakított azzal a több mint két évszázados hagyománnyal, hogy kötelező
érvénnyel rögzítse azt a tudásanyagot, amit egy magyar iskolában egy
magyar gyereknek magába kell szívnia. Olyan nemzeti alaptantervünk van,
mely csak a készségeket, divatos szóval a kompetenciákat írja le, és
arra az álláspontra helyezkedik, hogy teljesen mindegy, hogy például az
olvasási készségeket milyen szövegeken keresztül tanítjuk. Hagyományosan
tovább él azért a régi tanterv. Tehát még nem jutottunk oda, hogy a
magyar iskolákban ne tanítsák Petőfi Sándort, de hogyha valamelyik
iskola ma történetesen úgy dönt, hogy nem akarja tanítani, mert a
múltnak tekinti, ezt joggal megteheti. Ugyanis, nem írja elő semmilyen
jogszabály, hogy követni kell ezeket a tananyagokat. Na most ez
természetesen ha így folytatódna, oda vezetne, hogy teljesen felbomlik
az egységes nemzeti kultúra. Itt arról kell dönteni, hogy helyeseljük
azt például, hogy egy magyar gyerek úgy tegyen érettségit, hogy fogalma
sincsen mondjuk arról a fogalomról, ami Trianon jelent. Ha azt mondjuk,
hogy helyeseljük, akkor jó a kompetencia alapú szabályozás nyilván, mert
majd ő jól tud forrásokat értelmezni, ez a lényege. Én viszont azt
mondom, hogy erről olyan nemzetnek, mint mi vagyunk, akik beléptük az
Európai Unióba, ahol iszonyú öldöklés és tülekedés van a tekintetben,
hogy minden nemzet megőrizze a saját nemzeti identitását, ne maradjon le
a versenyben. Hát itt alapvető követelménynek kellene lennie, hogy a
saját nemzeti kultúránkat ápoljuk, erősítsük és védjük. Ilyen
körülmények között még inkább be kellene betonozni azt a kultúrkincset,
amely a mi nemzeti kultúránknak a magvát jelenti. Meghagyva persze
mellette egy területet a szabad választásnak, de az erről való lemondást
én nagyon súlyos hibának, megkockáztatom, bűnnek tekintem. Olyan
oktatást képzelünk el, ahol nem is teljes mértékben, de bizonyos
százalékban meg kell határozni, hogy mit tanítsunk a gyerekeknek, mert
ez a nemzeti kultúrának a foglalata.

– És gondolom a konzervatív szemlélethez az
is hozzátartozik, hogy az újítás szándéka mellett megőrizni értékeinket.
Nagyon sokan szomorúan emlegetik mostanában a Kodály módszert. Hogy
lehet veszni hagyni ilyen kincseinket?

– Sorban elhaltak az ének-zene tagozatos általános
iskolák, és az örökös reformoknak az első számú vesztesei éppen a
művészeti tantárgyak lettek. Csökkent a kötelező óraszám – 2003-ban
fokozatosan 10 százalékkal – úgymond azért, mert a tanulói terheket
akarták csökkenteni. Más oldalról állandóan a tudásalapú társadalmat,
mint önértéket hangoztatják az oktatási politikusok. Ez természetesen
egy olyan kényszerhelyzetbe préseli az iskolákat, hogy próbálják meg
azért azt tudásanyagot átadni, amit eddig is átadtak – a szűkített
körülmények között. A Kodály módszer is ma már ideává kezdett válni.
Ezekhez az értékekhez kell fordulnunk, ezeket kell erősítenünk. Ez az
ami megkülönböztethet bennünket a többi országtól, amiben mi vagyunk
jók. Itt látom a legnagyobb problémát az elmúlt négy év
oktatáspolitikájában, hogy teljes mértékben elfordult a tradícióktól.
Nem azt erősítette, ami eddig jó volt, és mellette próbálta a hibákat
korrigálni, hanem valami esetleg máshol bevált eljárásokat, eszközöket
próbált a hatalom az arroganciájával rákényszeríteni az országra és az
oktatási rendszerre. Ennek eredménye az, hogy a tanárainknak túlnyomó
többsége végtelenül rosszkedvű, elfásult. Úgy érzi, hogy nem sikeres a
munkája, nem tud tanítani, mert közben annyira fellazult a fegyelem is,
annyira leszokóban vannak a gyerekek a szorgalmas, kemény munkától, hogy
eszköztelenekké váltak ezekkel a tendenciákkal szemben a pedagógusok.
Most ezt a pedagógiai problémát még erősítette az a jogalkotás, amely a
jogokat túlhangsúlyozta a kötelességekkel szemben. És ebből olyan
aránytalanságok keletkeztek, ahol a gyerek érdekét egy kicsit szigorúbb,
keményebb módon képviselő tanárt, aki szóvá teszi a hibákat, hogyha egy
kicsit is jobban összehúzza a szemét a kelleténél, már a szülők
följelentik. És ilyen esetben a bíróság legtöbbször a szülőnek ad
igazat. Ilyen jogi környezetben, ilyen tartalmi szabályozatlanság
mellett vergődik most egyenlőre a köznevelési rendszerünk. Évtizedek óta
az oktatási rendszer, szívesebben nevezem köznevelési rendszernek, a
maradványelv alapján részesült a költségvetési összegekből. Mint hogyha a
hatalmat gyakorlók itt évtizedek óta nem látták volna azt az
evidenciát, hogy egy országot építeni, fejleszteni csak az oktatáson
keresztül lehet. Most egy gazdaságilag kivérzett országban persze sokkal
nehezebb, mint hogyha dúskálnánk a javakban, de van rá történelmi
példa, hogy nagyon nehéz időkben is az oktatásügyön keresztül sikerült
talpra állítani a nemzetet.

– Nem hangsúlyozzák-e, túlzottan a tárgyi
feltételek fontosságát? Természetes, hogy ezekre szükség van, de nem
sokkal fontosabbak-e a jól képzett, az elkötelezett, a nemzeti tudatú
pedagógusok?

– A jó
oktatás az drága, de a drága oktatás az nem feltétlenül jó. Mert az
anyagi javaknak jelentős részét természetesen az emberekre, a tanárokra,
ahogy közgazdasági szakkifejezéssel mondják a humán erőforrásba kell
befektetni. Egy pedagógus-életpályára van szükség, amely kiszámíthatóvá,
átláthatóvá, és ellenőrizhetővé teszi a pedagógiai munkát.