Lehet-e a
robotoknak „lélek-jelenlétük”, netán aurájuk? Többek között erről
elmélkedik az a kutatócsoport Japánban, amelynek vezetője elkészítette
önmaga mását, s műve hitelességét a kislányán tesztelte. A finn-dán
koprodukcióban készült Gépszeretet című film az ember és a robot sajátos
és tagadhatatlanul változásban lévő viszonyát járja körbe. (Forrás:
hvg.hu)

A japán mérnök gépmása
leginkább úgy mozog, mint egy súlyos betegség után lábadozó beteg:
darabosan, lassan. Mondhatnánk, óvatosan – ha tudattal rendelkező
valamiről beszélnénk, bár kétségtelenül döbbenetesen emberformájú a
figura, olyannyira, hogy a nyakán a bőr – a kikapcsolt robot
fura testhelyzetétől adódóan –
meg-meggyűrődik.

Míg Phie Ambo
filmjében a mérnökök a kolléga robotváltozatának beszédét és mozdulatait
finomítják, addig körbenézhetünk abban a világban is, ahol úgy kezelik a
robotot, mint egy igazi élőlényt. Kölyökfókát modellező visító robot
szegődik egy német szeretetotthon idős lakójának társául, egy
módos japán házaspárnál pedig a gép a haldokló kutya helyébe lép. A Paro
névre keresztelt kütyü persze japán szakember fejlesztése és
házikedvencként funkcionál. Először macskával próbálkoztak, de a
cicákkal túl sok kézzelfogható tapasztalata van az embernek, így az
elvárások hamar túlnőttek a robot adta lehetőségeken – derül ki
a jó ritmusú filmből. A kudarc után a készítők átnyergeltek a
fókára: kicsi, pelyhes és nyafog – mint egy baba. A sablonszőrt is
változatos fazonúra nyírják a gyárban, hogy mindenki találjon magának
valót, személyiségéhez illőt.

És a
Prót nem csak a japánok szeretik. Egy idős német néni is úgy becézgeti,
mintha a unokája lenne. Leginkább talán a magányát enyhíti a kis gép,
amely számtalan érzékelőjének köszönhetően néha „mintha válaszolna” a
hozzá beszélőnek. Az idősotthon gondozói azonban egy Paro miatt majdnem
kudarcba fulladt énekpróba után arról elmélkednek: mi a teendő a
nénivel, akit fókája miatt a többiek kinevetnek? Pótolhatja-e a
gép az emberi kapcsolatokat, amik annyira hiányoznak a hozzátartozók
elmaradozó látogatásai miatt? Baj-e, ha egy intelligens gép lesz egy
magányos ember társa? Számít-e, hogy mások, a közösség mit gondol?
Megkapható-e a szeretet egy géptől, s adható-e szeretet egy gépnek?
Válasza nyilván sokaknak van ezekre a kérdésekre, de ahogy
elnézzük az idős asszonyt, egyszerre gondoljuk: bizarr, nevetséges,
szomorú, de hát miért ne, és amúgy meg hol a fenében vannak a többiek,
az emberek?

„Ide még kellene egy
kis szilikon” – mutat a feleségéről mintázott robot kezére az
írásunk elején emlegetett japán mérnök, aki önmagát gépesítette először.
Aztán a lányát. Majd a nejét. Ráadásul az androidokat szíve szerint be
is emelné a családba, mert kíváncsi: ki hogyan boldogulna. Aztán
főpróbaként összeülteti egy szobában az apa-robotot és a hús-vér
kislányt. Őszinte kíváncsisága és fanyar humora miatt szimpatikus
figura, még akkor is, ha eszelősen szeretne egy gépet, ami ízig-vérig
él – ha ennek a kifejezésnek van bármi értelme egy robot
esetében.

A finnek és a dánok már
többször bebizonyították, hogy remek filmeket csinálnak, sajátos
humorral és világlátással. Hát ez a dokumentumfilm sem lóg ki a sorból.
Az egyik legkedvesebb jelenetem – amely kevéssé kapcsolódik a film
központi témájához –, amikor a német idősek otthonában a fókás néni és
egy lakótársa együtt vacsoráznak. A kép és a párbeszéd egyszerűen
zseniális. Megismerheti, aki megnézi a filmet.

És választ kaphat arra a kérdésre is, hogy mi a
különbség a humanoid, az android és a geminoid között. Meg arra is, hogy
mit kezdett a kislány a robottal. No és arra is, hogy mit várnak a
dánok és mit az okos kütyükön szocializálódott japánok a robotoktól.
Kényelmes megoldás vagy zseniális fejlesztés? Meg persze azon is lehet
gondolkodni előtte/közben/utána, hogy hol és milyen szerepet kaphatnak a
robotok az életünkben.  Már csak azért is, mert a
Spielberg-féle AI kétségbeesett gyerekhőse lassan felválthatja majd a
fókákat.