Túlságosan
gyors tempót diktálnak az általános iskolai olvasókönyvek.
(Forrás:
Népszabadság)

Mire a gyerek
elsajátítja az olvasás technikáját, leszokik arról, hogy az olvasottakat
meg is értse. Többek között ezt állapította meg egy, az iskolai
olvasókönyveket elemző tanulmány. Erősen technikaközpontúak az
olvasókönyvek: a gyerekeknek az olvasás tanulása során betűsorokat,
értelmetlen szótagokat, később pedig összefüggéstelen szavakat kell
egymás után felolvasniuk. Ezért mire a diákok eljutnak az egyszerűbb
szövegek olvasásáig, már leszoknak arról, hogy értéssel kövessék az
olvasottakat: tudják, hogy a feladatuk a szavak hibátlan, megfelelő
tempójú kiejtése.

Mindezt Honti Mária és Balogh Klára állapította meg az
olvasás tanításához a leggyakrabban használt négy tankönyvcsalád
elemzésekor. Az oktatási szakértők az Apáczai Kiadó, a Mozaik Kiadó, a
Nemzeti Tankönyvkiadó és a Romi-Suli Könyvkiadó és Továbbképző Műhely
első és második osztályos diákok számára készített olvasókönyveit
vizsgálták fejlődés-lélektani szempontból.

Mind a négy kiadó tankönyve az első osztály első
félévére koncentrálja az olvasástanítást, holott csak a negyedik osztály
végére követelmény az értő olvasás kialakulása mind az 1995-ös, mind
pedig az új, a 2003-as nemzeti alaptanterv szerint. A tanulmány készítői
rámutatnak: ez a haladási tempó rendkívül erőltetett, nem hagy elég
időt sem az előkészítésre, sem a bevésésre, és nem veszi figyelembe a
tanulók eltérő képességeit, tanulási sebességét.

Az olvasást előkészítő szakaszban valamennyi könyv a
hangutánzásra hívó képekre épít. Azaz a hang és a betű kapcsolatának
bevésését próbálja megkönnyíteni azáltal, hogy egy képet mutat, amelyet
föl kell ismerni, megnevezni, a szót hangosan kimondani, annak első
hangját elkülöníteni, és a betű formáját nézve hangoztatás útján bevésni
az emlékezetbe. A hangok és a képek összekapcsolása azonban sokszor
önkényes.

A tanulmány készítői
szerint határozottan megtévesztő például az Apáczai Kiadó Az én ábécém
című olvasókönyvének a fújó felhőt ábrázoló képe, amelynek az „s” hangot
kellene előhívnia. A hat-hét éves gyerekek konkrétan nevezik meg, mit
látnak a képen, és elsősorban főneveket használnak – akkor is, ha a
képen cselekvés van. Ha a képen egy kislány ír, természetes, hogy
„kislányt” mondanak, és nem azt, hogy „ír”.

Az idegen eredetű hangok tanításánál még problémásabbak
a képek. Egy hat-hét éves gyerek nem ismeri föl Weöres Sándor vagy Ady
Endre arcképét, természetes módon a „bácsi” szó jut róluk az eszébe. Sok
esetben tehát a gyereknek előbb meg kell tanulnia, mit lát a képen.
Olykor a betűről lehet csak kitalálni, mit is akar ábrázolni a kép.
Például: a „z” egy kilincset rángató ember: zár, az „ö” kanna:
öntözőkanna, a „ly” pedig zokni: lyuk.

A betűtanítás időszaka után az olvasókönyvekben
többnyire az életkori adottságoknak megfelelő, de egyre hosszabb
szövegeket közölnek. Az egymással össze nem függő, és önmagukban is
hosszú, másfél-két oldalas olvasmányokat szívesen hallgatják meg a
gyerekek, de elolvasniuk ezeket nehéz. Ha mégis sikerül, ott a
következő, betűkkel túlzsúfolt oldal – így a gyereknek nem lesz
sikerélmény az olvasás, az olvasókönyvek pedig ily módon nem motiválnak a
továbbolvasásra. Ráadásul gyakori, hogy a szövegek összeválogatásánál a
hat-nyolc éves gyerek érzelmi szükséglete helyett a nevelő célzat
dominál, a másodikos olvasókönyvekben pedig sok a szomorú, lehangoló
történet.

A pedagógusok lényegében
abból a tankönyvből tanítanak, amelyikből akarnak. A hatályos
jogszabályok szerint ki kell ugyan kérniük a szülői munkaközösség, az
iskolaszék, illetve a diákönkormányzat egyetértését, a gyakorlatban
azonban ritka, hogy ezek a testületek megvétózzák a tanár döntését.

Ahhoz, hogy egy kiadványból jogi
értelemben tankönyv legyen, a kiadóknak kezdeményezniük kell a
tankönyvvé nyilvánítást. Ezt követően a kötetet legalább három szakértő –
ők többnyire gyakorló tanárok – vizsgálja meg szakmai, pedagógiai és
technológiai (könyvészeti) szempontból. A szakértők egymástól
függetlenül alakítják ki álláspontjukat. Ha mindegyikük rábólint a
könyvre, akkor az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont
főigazgatója dönt: tankönyvvé nyilvánítja-e a kiadványt. Ha a szakértők
valamelyikének véleménye eltér a többiétől (például súlyos hibákat
talál), akkor a kötet az Országos Köznevelési Tanács tankönyv és
taneszköz bizottsága elé kerül. Ez a testület tehet javaslatot a hibák
kijavítására, de előfordulhat az is, hogy egyáltalán nem javasolja a
könyv tankönyvvé nyilvánítását.

Szalay Sándor, az Oktatási Minisztérium Tankönyv és
Taneszköz Irodájának vezetője közölte: a szakértők a tankönyvvé
nyilvánítás során azt nézik, használható-e tankönyvként az adott kötet.
Bár olvasáspszichológiai vizsgálatokat nem végeznek, ők is gyakran
tesznek a fenti tanulmányban olvashatóhoz hasonló kritikai
megjegyzéseket. – Jelenleg azonban nincsen olyan egységes,
összehasonlítható kritériumrendszer, aminek ha nem felel meg egy
kiadvány, nem lehet tankönyv. Csak útmutatások vannak – közölte Szalay.
Elmondta: nincs például megszabva, hogy maximálisan hány idegen szót
lehet használni a tankönyvekben. A minisztérium honlapján is
megtalálható tankönyvvizsgálatok épp azt a célt szolgálják, hogy a
közeljövőben el lehessen készíteni egy ilyen kritériumrendszert.