A
nacionalizmus és a multikulturalizmus hívei hevesen bírálják egymást.
Pedig ugyanabból az alapvetésből indulnak ki: a kultúra elsődlegességét
hangsúlyozzák az egyéni értékválasztás és egyetemesség felvilágosult
eszméivel szemben. (Forrás: Metazin)

„A kultúrát politikai ideológiának tekintő
kulturalizmus a jobb- és a baloldalon egyaránt virágzik. Az ismertebb
baloldali multikulturalizmusnak vannak radikális, antidemokratikus
irányzatai, és mérsékelt – liberális és szociáldemokrata – változatai.
De a multikulturalizmus a szélsőjobboldalon is jelen van, például a
francia etnopluralizmus formájában, amely szerint minden kultúrának joga
van az autonómiára saját hazájában” – olvassuk Jens-Martin Eriksen és
Frederik Stjernfelt esszéjét az Eurozine
webmagazinban.

A két dán tudós
azokat az elméleteket nevezi kulturalizmusnak, amelyek a kultúrát
organikus egységnek tekintik. A kulturalizmusok értelmében az egyének
gondolkodásmódját, világlátását, alapvető értékeit meghatározza a
kultúra, amelybe beleszületnek. A létező kultúrák, hagyományok,
szokásrendszerek fenntartását az egyén kiteljesedésének szempontjából is
elengedhetetlennek tartják. Az asszimilációt és a más kultúrákkal
szembeni intoleranciát – függetlenül a kultúra tartalmától –
embertelenségnek tekintik.

Eriksen
és Stjernfelt a kortárs kulturalizmusokat a 19. századi nacionalizmusból
eredezteti, pontosabban a nacionalizmust is a kulturalizmus egyik
formájának tekinti, hiszen a nacionalisták is a közös kultúrát tekintik a
politikai közösség alapjának. A kortárs jobboldali kulturalisták
tulajdonképpen a hagyományos nacionalizmus eszméit képviselik a
multikulturalizmus leple alatt: a kultúrákat összemérhetetlennek
tekintik, és azt vallják, hogy a különböző szokásoknak nem szabad
keveredniük. Ezért ellenzik a bevándorlást, illetve a saját kultúrájukat
mégis hátrahagyóktól elvárják, hogy asszimilálódjanak a fogadó nemzet
szokásrendszeréhez.

A baloldali
multikulturalizmus szemben áll a nacionalistákkal – hívei elismernék a
kisebbségek kulturális jogait. De ők is ugyanabból a filozófiai
alapvetésből, a kultúra organikus jellegéből indulnak
ki.

A baloldal a kultúrát
hagyományosan nem tekintette kiemelt jelentőségűnek. A ’80-as évektől, a
marxizmus háttérbe szorulásával azonban egyre inkább a kultúra vált az
elnyomás elleni baloldali harc terepévé: az osztályharc helyett a
kolonializmus, a nyugati kulturális normák exportja került a baloldal
figyelmének központjába.

Eriksen és
Stjernfelt szerint a haladó multikulturális baloldal a társadalmi
egyenlőtlenségek és elnyomás fölött is szemet huny, ha a kultúra
önértékének védelme ezt kívánja: a nyugati értékek mesterséges
terjesztésénél még az autentikus iszlamizmust is elfogadhatóbbnak
tartja. A baloldalon egyre inkább elterjedt a nézet, hogy a kulturális
különbségekkel szembeni intolerancia, a vallási és kulturális szokások
kritikája a rasszizmussal egyenértékű: mintha a politikai elvek és a
kulturális értékek éppen olyan velünk született jellegzetességek
lennének, mint a bőrszín. Az iszlám fundamentalizmus kritikusait
iszlamofóbnak bélyegzik, és ezzel elfojtják az iszlám nevében folytatott
politika kritikáját. Így a kultúra elsődlegességére hivatkozva a
modernitás-ellenes, illiberális közösségek hagyományaira is
kiterjesztenék a tolerancia elvét.

A
jobb- és a baloldali kulturalizmus eszméiben – a nacionalizmusban és a
multikulturalizmusban – közös tehát a kultúra elsődlegessége. Így a
kulturalizmus egymással vitában álló irányzatainak közös ellensége a
felvilágosodás eszmeisége, amely az egyéni jogok és értékítéletek, a
racionalitás és az egyetemesség eszméje köré épül.

„A kortárs politika és politikai filozófia legfontosabb
feladata, hogy a felvilágosodás egyetemes eszméi nevében fellépjen az
egyént a kultúra börtönébe záró jobb- és baloldali kulturalizmusok
ellen.”