Gorbacsov
sokszor értetlen és lassú, a világ pedig végleg megváltozott –
tudhatjuk meg az amerikai Nemzetbiztonsági Archívum (NSA) legújabb
forrásközléséből. (Forrás: Múlt-kor)

A peresztrojka és az új külpolitika formálásában
szerves szerepet betöltő Anatolij Szergejevics mindig is a nyitottság és
az átmenet figurája marad a történészek számára – ez derül ki naplóiból
is, amelyek segíthetnek a 20 évvel ezelőtti események, a Szovjetunió
szétesése és a hidegháború jobb megértésében. A
most közzétett naplórészlet az 1989-es évet
ismerteti.

A naplóból, illetve az Archívum
oldalán azt kísérő tanulmányokból nyilvánosan kiviláglik, hogy Gorbacsov
és a szovjet reformer vezetés a fordulópontnak számító 1988-as év után
minden téren gyors előrehaladást remélt. A belpolitikában a XIX.
pártkongresszus tovább  demokratizálta volna a szovjet
rendszert, míg az 1988 decemberében, az ENSZ-ben tartott beszéd már a
nukleáris fegyverkorlátozás elfogadását, illetve a Szovjetunió Európa
felé történő megnyitását is magában foglalta.

Ezen
remények azonban nem a várt formában váltak valóra: az év végéig ugyanis
nem született meg az atomfegyverek korlátozásáról és leszereléséről
szóló újabb rendelet, ám leomlott a berlini fal, a kelet-európai
országok kinyilvánították függetlenségüket és szabadságukat és a
nacionalista mozgolódások a „Szovjetunió szétesésének rémével”
fenyegettek.

Mindezen változások napról napra
követhetők Csernyajev naplójában is: a tanácsadó számára az év az
afganisztáni csapatok végső visszavonásáról szóló durva vitával
kezdődött. Az akkori szovjet külügyminiszter, Eduard Sevarnadze ugyanis
megpróbálta megakadályozni a csapatok teljes kivonását, és a pakisztáni
mudzsahedinek ellen különleges erővel lépett volna fel, hogy ezzel
stabilizálja Nadzsibullah hatalmát. Csernyajev és Alekszander Jakovlev
azonban ellenezték ezt, mondván a lépés több száz szovjet katona életébe
kerülne, és mindez aláásná a szovjetek maradék hitelét a nyugatiak
szemében is. A csapatokat így végül február 15-én
visszavonták.

Csernyajev a naplóban sokszor kifejti
aggályait a növekvő nacionalizmus, és a „nemzetiségi bomba” miatt, amely
szerinte felbomlaszthatja a Szovjetuniót. A leírás alapján úgy tűnik: a
tanácsadó sokkal összetettebben értette meg a problémát, mint
Gorbacsov, aki például nem volt hajlandó tudomást venni a Balti államok
elszakadási kísérleteiről sem.

A főtitkár szerint a
hasonló helyzeteket egyszerű tárgyalásokkal és gazdasági
nyomásgyakorlással lehet kezelni, míg Csernyajev sokszor nem értett
egyet mindezzel. Az ő véleményét igazolta az is, amikor 1989. április
9-én Tbilisziben a rendőrség megölt 20 civilt, amely azonban a várt
csend helyett a tüntetések kiszélesedéséhez vezetett. Csernyajev így
egyes helyeken elmélázik: lehetséges, hogy Gorbacsov tényleg hitt a
hivatalos szovjet narratívában és a harmonikusan együtt élő
nemzetiségekben?

A nyár a Szolidaritás győzelmét
hozta el Lengyelországban, és hamarosan megkezdődtek a tárgyalások
Magyarországon is – a szovjetek pedig elfogadták ezen átmenetet. A
legkomolyabb figyelem így nem is ezen országokra, hanem az NDK-ra
irányult, amelyet a napló alapján Csernyajev ismét csak jobban
megértett, mint főnöke, vagy más vezetők. Ő szinte egyedüliként
nyilvánította ki, hogy a berlini fal lebontásával egy korszak ért véget,
amely egyben a szovjetek hidegháborús vereségét
jelzi.

A külpolitikai hatásokat otthon is érezni
lehetett: a tanácsadó jó pár helyen elégedetlen Gorbacsov reformjaival,
mondván azok lassúak és ambivalensek, és gyorsabb illetve radikálisabb
átalakításra lenne szükség. Szerinte Gorbacsov a lassúsággal időt és
politikai hatalmat veszít, és ezzel a hatalmat Jelcin és a többiek
kezére játssza. Ennek ellenére kitartott főnöke mellett, ám kritikus
szemmel követte annak tevékenységét. Ezt jelzi az utolsó, december 31-i
bejegyzés is, ahol egy Gorbacsovhoz írt levélben sorolja fel
aggodalmait, és a reform sorsával kapcsolatos ellenérzéseit.