Ifjúkoromban, mely
időszak a késői kádárizmusra esett, nem volt szabad az iskolaválasztás –
írta N. Kósa Judit a Népszabadságban.

A szigorú körzetrendszernek volt betudható, hogy
anyáméknak külön engedélyt kellett kérniük, amikor a két kerülettel
odébb lévő, de nekik szimpatikus gimnáziumba akartak beíratni. Kicsit
nyomasztott is e „kivételezés”, de csak addig, míg az első tanítási
napon ki nem derült: osztálytársaim töredéke volt körzetbeli. A többiek,
akárcsak én, a rendszer résein át kerültek be a vágyott iskolába.

Talán érthető, miért kétlem, hogy
az oktatási tárca által most – először csak az általános iskolák első
osztályaiban – bevezetni tervezett újabb körzetesítés képes lenne elérni
a célját. A jó szándék persze világos. Az oktatási kormányzat pontosan
látja, hogy a mostani rend sérti az esélyegyenlőséget, hiszen
észérvekkel tényleg nehezen indokolható, hogy az iskolák között csak
elvileg nincsen semmi különbség: mind a fejkvóta alapján elosztott
költségvetési támogatásra alapozzák a működésüket. De a valóságban az
egyik intézményben magas színvonalon, hatékonyan tanítanak javarészt
otthonról hozott előnyökkel is bíró gyerekeket, a másikban pedig
kínlódnak az öröklött hátrányaikat levetkőzni nem tudókkal. A társadalom
mára tökéletesen belakta ezt a rendszert. Mintha faliújságon volna
meghirdetve, mindenki pontosan tudja, hol a helye.

Ezen a kétségkívül igazságtalan helyzeten szeretne
változtatni az oktatási tárca azzal, hogy megnehezíti a gyerekek
szétválogatását. Ha az intézményeknek a körzetben lakókat, azon túl
pedig a hátrányos helyzetűeket kell előnyben részesíteniük, nehezebb egy
helyre csoportosítani a „jó házból” – iskolázott, rendezett családokból
– való gyerekeket, és másokra hagyni a nehéz eseteket.

Arra már egy kicsit nehezebb
választ adni, miként törné át ez a módszer azt a megszokást, amely ma
mindennél hatékonyabban szegregálja a honi iskolákat. Hiszen látnunk
kell, hogy nem tudatos, végiggondolt kiszorító szándék tartja távol a
hátrányos helyzetű diákokat a jobb intézményektől, hanem egy
közmegegyezésből öntött, sziklaszilárdságú „üvegplafon”. Az az évtizedes
megrögzés, amely a szegény és iskolázatlan szülők lépteit
tévedhetetlenül a nem túl jól felszerelt, semmilyen extrát nem kínáló,
megfáradt általános iskola felé vezeti. Az az előre megjósolhatóság,
amellyel az itt végző gyereket, legyen bármilyen jó eszű, tanár és szülő
békés konszenzussal löki tovább a zsákutcás középfokú képzés felé.

Ehhez képest a körzetesítés olyan
kézenfekvő megoldás, amely mindennél jobban rávilágít a minisztérium
tehetetlenségére, hiszen világos, hogy valódi változást csak egy új
rendszer kiépítésével lehetne elérni. Le kellene bontani a mostani
kaotikus iskolai struktúrát, a négy-, hat- és nyolcosztályos gimnáziumok
átláthatatlan szövevényét meg a közéjük ékelődő, nyolcosztályos
általános iskolát, és fel kellene építeni egy valóban átjárható
rendszert. Olyan tizenkét osztályos, körzeti alapon felálló intézményi
hálót, amely értelemmel töltené meg a tizennyolc éves korig tartó
tankötelezettséget. Ha valóban minden intézmény ugyanazt kínálná, és az
egy megbízható színvonalú, egységes alapképzés lenne, már lenne mire
ráépíteni egy valódi elitképzést. Kiugró tehetségek
versenyistálló-hálózatát, ahová biztosan eljut mindenki, aki oda való, s
ahol akár pénzt is lehet kérni a különleges oktatásért – állami
ösztöndíjakkal támogatva természetesen azokat, akiknek nem futja a
tandíjra.

A magyar állam sem most,
sem a belátható jövőben nincs abban a helyzetben, hogy egy ilyen léptékű
átalakítást végrehajtson. A mindenkori kormányok ideje túl szűkre
szabott, és egyébként is, a lényegi döntéseket az iskolafenntartó
önkormányzatok hozzák meg. A magyar állam tulajdonképpen egy dolgot
tehet: tilthat. Most is ezzel próbálkozik, csak hogy demonstrálja:
elítéli a meggyökeresedett esélyegyenlőséget. Nemes szándék. A jelen
körülmények között bukásra van ítélve.