A
Mezőgazdasági Múzeum októberben nyíló kiállítása azokat a
Rákosi-korszakban kialakult agrárproblémákat mutatja be, amelyek
megoldását a magyar társadalom az 1956-os forradalomtól
várta.
(Forrás: Múlt-kor)

1956
őszén a Rákosi-rendszer „szocializmust építő” politikájával elégedetlen
társadalmi rétegek forradalmi kiáltványokban, ünnepélyes deklarációkban
fogalmazták meg sérelmeiket. Különböző társadalmi, politikai szervezetek
az 1848-as hagyományokat követve, pontokba szedve hozták nyilvánosságra
a nemzet, valamint az általuk képviselt társadalmi csoportok,
közösségek követeléseit. Több közülük a korábbi évek mezőgazdaság- és
parasztellenes politikáját bírálta és megváltoztatására szólított
fel.

Általános követelés volt a
kötelező terménybeszolgáltatási rendszer felülvizsgálata, illetve
megszüntetése, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásának leállítása,
az egyéni gazdálkodók esélyegyenlőségének megteremtése a jobban
támogatott állami gazdaságokkal és termelőszövetkezetekkel szemben, a
paraszti termelés és tulajdon biztonságának helyreállítása, valamint a
mezőgazdasági termelés nagyobb arányú állami
támogatása.

A Nagy Imre-kormány
éppen csak hozzákezdhetett a sérelmek orvoslásához: eltörölte a
gazdálkodókra nehezedő legsúlyosabb terhet, a kötelező beszolgáltatást. A
falvakban a szövetkezés önkéntességére hivatkozva, központi utasítások
nélkül is megindult az erőszakkal létrehozott termelőszövetkezetek
bomlása. A szövetkezetből való kilépés, illetve a szövetkezetek
felszámolásának szabályozására több településen az újonnan létrejött
helyi forradalmi szervek tettek kísérletet.

A forradalom fegyveres leverése nem jelentette a
korábbi agrárpolitika változatlan visszatérését. A társadalmi támogatást
nélkülöző Kádár-kormány a paraszti követelések részleges teljesítésével
próbálta konszolidálni hatalmát vidéken, szűkíteni a vele szemben állók
körét. A kötelező beszolgáltatási rendszert nem állította vissza és –
taktikai okokból, valamint politikai-adminisztratív erő hiányában – a
felbomlóban lévő termelőszövetkezetek erőszakos együtt tartására sem
törekedett, sőt a gazdálkodási mód szabad megválasztására tett ígéretet.
Korlátozottan lehetővé tette a szabad földforgalmat, megszüntette a
vetéskényszert és vissza lehetett igényelni azokat a földeket, amelyeket
tulajdonosaik korábban felajánlottak az államnak.

Az ún. mezőgazdaság-fejlesztési járulék eltörlése a
paraszti társadalom felső rétege elleni politika végét ígérte. Mindezek a
változások – a növekvő adóterhek és a kinyíló agrárolló ellenére is –
sokak számára újra vonzóvá tették az egyéni gazdálkodást, és a korábbi
években a mezőgazdaságot elhagyók tömegei – 150-200 ezer fő – kezdtek el
ismét önállóan gazdálkodni. Úgy tűnt, hogy a bukás ellenére a
társadalom egy széles rétege, a parasztság mégis haszonélvezője lehet a
forradalomnak: a hatalom komolyan számol az önkéntes szövetkezeti
társulások mellett a paraszti kisüzemek tartós
jelenlétével.

Ezeket az illúziókat
az 1958 végén újrainduló kollektivizálási kampány oszlatta szét, amely –
a szocialista tömb elvárásaihoz igazodva – 1961-re teljes egészében
kollektivizálta a magyar mezőgazdaságot. A paraszti ellenállás erejét,
amelyet a hatalom 1956 előtt nem tudott igazából megtörni, az
ötvenes-hatvanas évek fordulóján jelentősen csökkentette a tény, hogy az
1956-os forradalom veresége után már nem lehetett reménykedni a
rendszer rövid időn belüli megváltozásában.

A kiállítás 2006. október 12-től december
31-ig látogatható.
Helyszín: Mezőgazdasági Múzeum, Budapest,
XIV. Városliget, Vajdahunyadvár