Történelmi
közhelyeink egyike az utolsó nemesi felkelés csúfos kudarcaként
emlegetni az 1809-es győri csatát, amelyet Napóleon hadai ellen magyarok
és osztrákok vívtak. A vereséget azonban nem a vitézség hiánya, hanem a
francia túlerő és a hadvezetési hibái okozták. (Forrás:
Múlt-kor)

 Győri
vitézség

Napóleon az asperni
csatavesztés után arra törekedett, hogy az Itáliából kivont osztrák erők
ne egyesülhessenek a Duna bal partján állomásozókkal, viszont ő maga
osztrák helyszínre vihesse itáliai csapatait. E célból indított támadást
1809. májusában Bécs ellen, majd Győr irányában. A császárváros
elfoglalása után adta ki az úgynevezett schönbrunni kiáltványt, amelyben
felszólítja a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól, és
alakítsanak nemzeti királyságot. Erre – mint tudjuk – nem került sor,
sőt még a kiáltvány kiadása előtt nemesi felkelést, inszurrekciót
hirdettek meg, a maga nemében az utolsót.

János osztrák főherceg – magyar és cseh királyi herceg –
Itáliából kivont csapatai erőltetett menetben vonultak Graz irányából a
dunai átkelőhelyek felé. Nyomukban jártak az itáliai alkirály, Eugene
Beauharnais csapatai. A franciák Bécs felől a Duna bal- és jobb partján
lévő osztrák csapatokat akarták kettéválasztani. Először Pápánál
találkoztak János főherceg csapataival, de az utóbbiak észlelték a
túlerőt, és feladták a várost, amelyet az idegen had ki is
rabolt.

Hamarosan Győr alá
keveredtek az egymást és csatát kereső csapatok. Itt a csata
előzményeként lovas ütközet zajlott le, amelyet a győri polgárok a
várból kísérhettek figyelemmel, mígnem a közelükben becsapódó ágyúgolyó
„visszavonulásra” késztette őket. Nehezítette az előcsatározást, hogy a
magyar és a francia huszárok hasonló uniformisba öltöztek. Ez nem volt
véletlen, ugyanis a francia huszárságot Bercsényi László szervezte meg,
aki Bercsényi Miklós kuruc tábornok fia volt.

A győri csata előtti haditanács úgy döntött, hogy
felveszi a küzdelmet a támadók ellen. Erre az elhatározásra pedig úgy
jutottak a résztvevők, hogy az egyik osztrák főtiszt, Nugent tábornok
helytelen felderítési adatok alapján mindössze 12-15 ezer főre taksálta a
franciák erejét. Mivel az osztrák hadaknak és a nemesi felkelés
bandériumainak létszáma elérte a 40 ezer főt (25 ezer volt a felkelő, 15
ezer az osztrák és magyar reguláris katona), úgy érezték, hogy a
megfelelő túlerő birtokában megnyerhetik a csatát.

A valóság azonban ezzel szemben az volt, hogy a
franciák voltak létszámfölényben: haderejük 52 ezer főből állt. (S az
sem utolsó szempont, hogy míg a nemesi felkelők kezdő harcosok, addig a
franciák az addigi napóleoni háborúkban edződött tapasztalt veteránok
voltak.)

Mindezt azonban nem tudták a
Győr közelében, Kismegyernél végbement ütközet magyar résztvevői. A
csata 1809. június 14-én zajlott le. A franciák vállalták a támadó, az
osztrákok és a magyarok a védelmi szerepet. A francia csapatok a
ménfőcsanaki dombokon, míg a magyarok a szabadhegyi magaslatokon
foglaltak állást. A franciákat Eugéne Beauharnais mellett Marmont és
Macdonald tábornokok, míg a hazaiakat János főherceg mellett Meskó
József és Mecséry Dániel generálisok vezényelték.

A csata azzal kezdődött, hogy a tüzérség össztüzet
zúdított az osztrákokra és magyarokra. A tüzérségi előkészítés után
megindult a francia roham, amelyet a mieink elsőre visszavertek, majd az
egész arcvonalon ellenlökést hajtottak végre, a Pándzsa patakig
visszaszorítva a franciákat. Az újabb támadás még erőteljesebb
ágyúzással indult meg. Négy óra körül a franciák betörtek a kismegyeri
majorba, de az azt védő sorkatonák bajonettel kiverték őket a falak
mögül.

Az ütközet sorsát a két
szárnyon zajló események döntötték el. A déli szárnyon a franciák
átkaroló hadműveletbe kezdtek, hogy bekerítsék, illetve a magyar centrum
hátába kerüljenek. Mecséry tábornok csak a szemközt támadókat láthatta,
a bekerítést végzőket nem. A templomdombon álló parancsnok, János
főherceg viszont mindent látott, de semmit sem tett a helyzet
kivédésére, és nem értesítette a magyar parancsnokot sem. A francia
túlerőn kívül ez volt a második oka a csatavesztésnek.