Csaknem
hatvan évvel a náci diktátor bukása után először merték német alkotók
feldolgozni a „Führer” életének legalább egy részét.
(Forrás:
National Geographic)

Sajátos
választás volt az utolsó tíz nap: ugyanis itt szinte már egyszerű,
magatehetetlen, szánalmas ember benyomását kelti a diktátor.
Filmtörténeti jelentőségű alkotást mutattak be a napokban a magyar
mozikban. Nem esztétikai szempontból fontos ez a mű, nem a színészi
játék teszi emlékezetessé, és még talán a lélektani dráma sem olyan
erejű, amilyen elvárható volna egy olyan borzalmas, abszurd és sokszor
visszataszító történettől, mint Adolf Hitler utolsó napjai a berlini
bunkerben.

A
film nem azért érdemel elemzést, mert nagyon jó lenne – egyébként nem
is olyan rossz –, hanem azért, mert ez az első német film, amelynek
Adolf Hitler a főszereplője. Csaknem hatvan évvel a náci diktátor bukása
után először merték német alkotók feldolgozni a „Führer” életének
legalább egy részét. Sajátos választás volt az utolsó tíz nap: ugyanis
itt szinte már egyszerű, magatehetetlen, szánalmas ember benyomását
kelti a diktátor. (Az előbbi mondatban nem a jelzőkön, hanem az „ember”
főnéven van a hangsúly.) A németek ugyanis elkezdték Hitlert mint embert
elemezni – ami talán sokak számára meglepő, vagy akár megütközést
keltő, főleg az áldozatok oldaláról szemlélve a második világháborút. Ez
a film azonban nem az áldozatok felől közelíti meg a témát, hanem
Hitler egykori titkárnője, Traudl Junge visszaemlékezései alapján idézi
fel a náci vezér utolsó pillanatait.

A németek részéről valóban jogosnak tűnik a felvetés:
joggal szeretnék megtudni, milyen ember volt a diktátor. Más kérdés,
hogy ez a film nem biztos, hogy közelebb viszi az igazsághoz a nézőket,
noha tényszerűségéhez, precizitásához nem nagyon férhet kétség. Az
emberábrázolás ugyanis éppen a sok tény hatására nem sikerült
tökéletesen. A film alapján ugyanis még mindig nem érthető: miért nem
tekinti Hitler még a német népet sem méltónak a túlélésre, miért
gondolja azt, hogy a németeknek el kell pusztulniuk azért, mert
elvesztették a háborút, miért okolja az utolsó pillanatig a zsidókat a
vereségért, miért tart árulónak szinte mindenkit, és hogy miért
végezteti ki még az utolsó napokban is Eva Braun egyik rokonát, akiért
hiába könyörög a végsőkig vele tartó élettársa, illetve az utolsó
órákban már felesége…

Szóval Hitlert
próbáljuk megérteni a film kapcsán, Hitlert, az embert, de ez az utolsó
tíz nap alapján már lehetetlen: a katonai összeomlás pillanatában már a
lelki összeomlás is olyan erejű a filmben, hogy szinte sajnáljuk azt a
szörnyeteget, akinek a nevéhez hatmillió zsidó elgázosítása fűződik, és
összesen 50 millió ember halálát okozta bolygónkon. (A film végén két
rövid felirat tudatja velünk e számokat, de maga az alkotás nemigen
foglalkozik ezekkel a borzalmakkal.) Tulajdonképpen a film alapján nem
is tűnik szörnyetegnek ez az ember, inkább olyannak, akit rabul ejtettek
a fantazmagóriái. Aki nem képes észrevenni, hogy már csak néhány száz
méternyi sáv áll az uralma alatt, hogy az oroszok már nem a spájzban
vannak, hanem mindenünnen lőnek, bombáznak…

Az utolsó percekben aztán levonja a konzekvenciát, és
megparancsolja: öngyilkossága után pusztítsák el a holttestét. A film
legsúlyosabb drámája azonban nem ez: szinte mindenki vár már erre a
pillanatra – leginkább a német tábornokok, akik évek óta reménykednek
abban, hogy katonailag képzetlen főnökük mielőbb a másvilágra jut.
Vannak egyébként nem igazán tudományos feltételezések, hogy Hitler
halálát éppenséggel a szövetségesek nem akarták túlzottan: nekik
megfelelő volt, hogy gyakorlatilag egy őrült irányítja a német
csapatokat a háború utolsó pillanataiban, és nem egy
profi…

A valódi dráma az, amikor
Goebbels, a hírhedt náci propagandafőnök és felesége megmérgezik mind a
hat gyermeküket, mert szerintük a nemzetiszocializmus bukása után már
nincs értelme az életnek, nem szükséges megadniuk a jövőt a fiataloknak.
Hiába próbálja Albert Speer győzködni a fanatikus – és kissé korlátolt
elméjűnek tűnő – „Goebbelsnét”: az hajthatatlan, és még betegen is a
bunkerban marad, hogy Hitlert a halálba kövesse, és saját gyermekeit is
felfoghatatlan erőszakkal elpusztítsa.

Az új német mozi egészen sajátos szemszögből, szinte
lélektani folyamatként, illetve dokumentum-drámaként tálalja az
eseményeket. Egyrészt precízen ragaszkodnak a tényekhez, másrészt
viszont a lélektani drámában nehéz a történelmi távlatot meglátni az
eseménysorozatban. Megdöbbentő például, hogy a több mint kétórás moziban
csupán pár másodpercre tűnnek fel Hitler ellenfelei, azok közül is csak
az oroszok (mindössze kétszer). Ez végképp eltávolítja a nézőt a
történelmi eseményektől, hiszen úgy tűnik, mintha még a második
világháború befejezése is a németeken múlott volna, nem pedig Zsukov
marsallon vagy Eisenhower tábornokon.

Összefoglalva: meg kell állapítanunk, hogy érdemes
megnézni a Hitler-filmet, mert ilyet nem nagyon láthatott eddig a magyar
közönség. Ám hangsúlyozni kell azt is, hogy ez a film nem a
magyaroknak, hanem a németeknek szól. Kissé talán a film egésze is
olyan, mint a második világháború: a többi nép nem túlzottan érdekes,
csak a németek sorsa vet fel problémákat, azon belül is Hitler
önmarcangolása (illetve annak hiánya). Nem láthatunk egyetlen amerikait,
angolt, franciát, lengyelt, nem láthatunk üldözötteket, kommunistákat,
zsidókat, homoszexuálisokat, cigányokat. Nem esik szó arról, hogy a
bukás előtt gőzerővel folynak a megsemmisítések, gyilkolások a
koncentrációs táborokban. Ahogy arról sem esik szó: Hitler öngyilkossága
előtt két nappal, 1945. április 28-án Mauthausenben az utolsó
elgázosítás zajlik, s az annyi zsidót elpusztító táborban a gázkamrák
utolsó áldozatai nem ők, hanem egykori osztrák ellenállók, vagyis az
osztrák születésű Hitler rájuk csap le – közvetve – a végső
pillanatokban!

A mostani
Hitler-filmben azonban csak német áldozatok vannak. (Az oroszokra lőnek
ugyan, de hogy velük mi történik az arcvonal túlsó oldalán, az senkit
sem érdekel.) És még ezeknek a német áldozatoknak egy részét is németek
ölik meg. Vagyis a filmből sok tényt megtudhatunk, például hogy
bablevest evett-e csülökkel Hitler a halála előtt – a válasz egyébként:
nem –, csak éppen ahhoz nem jutunk közelebb, mi is történt, és az miért
is történt hatvan évvel ezelőtt.