Szerte a világban vagy százmillió, Kelet-Európában
negyven év alatt egymillió ember halála szárad a kommunista pártok
lelkén. De vajon nálunk mennyien voltak? És mennyien lehettek azok,
akiket nem öltek meg, de tönkretették az életüket? A kelet-európai
abszurdhoz méltóan sokszor a gyilkos és az áldozat ugyanaz. (Forrás:
hvg.hu)

A kommunizmus
áldozatainak emléknapján nem árt legalább három dolgot kezdésként
tisztázni. Az első maga a kommunizmus fogalma. A lenini terminológia
szerint persze ilyen osztálynélküli rendszer még nem volt a Földön,
a történelem még nem ért véget, a földi paradicsom még nem valósult
meg, így egy nem létező berendezkedésnek áldozatai sem lehetnek. A
kommunizmus alatt tehát voltaképpen a proletárdiktatúrát, a bolsevikok
uralta egypárti berendezkedést kell értenünk, az egykor létező
szocializmust. A nyugati közvélemény és politika szívesebben
nevezte a második világháború után berendezkedő és 1989-ben kimúló
rezsimeket kommunistának, mint szocialistának. Egyrészt joggal, másrészt
tévesen, de ez tulajdonképpen részletkérdés, a magyar köznyelv már
úgyis átvette a nyugati szóhasználatot.

A második tisztázni való: ki számít áldozatnak? Az
egyik felfogás szerint mindannyian, akik egykor a rendszer alattvalói
voltunk. Van persze igazság benne, de veszélyt is rejteget e parttalan
értelmezés. Egyrészt mert elmossa a határokat, másrészt annak az
illúzióját kelti, hogy minden (egyéni és közösségi) nyomorunkért egyedül
a rendszer tehető felelőssé. A másik felfogásban kijelölt (mártír)
csoportjai vannak az áldozatoknak: az egyházak, a birtokos
középparasztság (a kulákok) vagy például a „történelmi osztály”.
Ebben is van valami, noha könnyen belátható, hogy a rendszer társadalmi
alapjának számító munkások vagy a rezsim kedvezményezettjei közé tartozó
kommunista párttagok is szép számmal kerültek az áldozatok közé. A
negyven év alatt sokszor változtak a szerepek, de morális szembenézésre
csak elvétve találtunk példát.

Áldozat, mártír,
hős – a köznapi beszédben is sokszor összekeveredő fogalmak. Az
áldozatoké a legnagyobb csoport, ők többnyire a történések passzív
tárgyai; a mártír, aki tán megúszhatná, de vállalja sorsát; a hős, aki
tevőlegesen ellene szegül az önkénynek. Mi a cikkben csak a leíró és
pátoszmentes áldozat szót használjuk, bár voltak közöttük mártírok és
hősök is. Nem csupán a meggyilkoltakat soroljuk közéjük, hanem azokat
is, akiket bírói vagy adminisztratív eljárás keretében fosztottak meg
szabadságuktól. Azt se szabad elfeledni: nem minden elmarasztaló döntés
volt igazságtalan, jogállamok is akasztottak például háborús bűnösöket
vagy köztörvényes gyilkosokat.

A
harmadik tisztázni való az áldozatok száma, és voltaképpen ez lenne a
cikk tárgya.

[…]

Történt,
hogy Pokorni Zoltán, az Orbán-kormány oktatási minisztere bejelentette:
április 16., a magyar zsidóság 1944-es deportálásának kezdete a
holokauszt emléknapja lesz, amelyet az iskoláknak kötelező lesz
megtartani. (Európában egyébként elsősorban január 27-én, az auschwitzi
haláltábor felszabadulásának évfordulóján, Izraelben pedig május 2-án
Jom Hásoán, a pusztítás gyásznapján szokás emlékezni a vészkorszakra.) A
koalíciós Kisgazdapárt támogatta ugyan a fideszes miniszter törekvését,
de kikötötte, hogy legyen a kommunisták áldozatainak is emléknapja. És
lett. Bár az is igaz, hogy több napon is fel lehet idézni a kommunizmus
rémtetteit, például október 23-án vagy november 4-én, 1956 legfontosabb
emléknapjain, február elsején, a Magyar Köztársaság napján, esetleg
június 16-án, Nagy Imre és pertársai kivégzése napján vagy éppen június
19-én, a nemzeti emléknapon, annak örömére, hogy az utolsó megszálló
szovjet katona is elhagyta az országot. De persze február 25. is
alkalmas arra, hogy megemlékezzünk a kommunista terrorról és az
áldozatokról, meg persze arra is, hogy szemléltessük a történelem
szemellenzősen követhetetlen indázását.

Itt van mindjárt maga Kovács Béla tantörténetbe illő
sorsa. Amikor 1955 őszén visszatért, egészen 1956 májusáig Jászberényben
tartották fogva. A fogságban megtanult oroszul és németül, sokat
olvasott, megismerkedett a marxizmussal. És bár az ’56-os forradalom
alatt az újjáalakuló Kisgazdapárt elnökévé választották, és Nagy Imre
kormányában miniszter is lett, november 4. után kereste a kiegyezés
lehetőségét a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal, tárgyalt Kádár
Jánossal, sőt 1958 novemberében hozzájárult ahhoz, hogy
Népfront-képviselőként bevegyék az országgyűlés tagjai
közé.

Egyáltalán nem ő az
egyetlen, akinek a sorsa elgondolkodtató. Itt van az általában és joggal
az állami terror működtetői oldalán emlegetett Kádár János is. Aki 1948
és 1950 között belügyminiszter volt, és egyebek mellett részt vett a
Rajk-per előkészítésben, hogy aztán több mint három évig börtönbe vessék
elvbarátai. Vagy maga Rajk László, aki két és fél évig irányította a
belügyet, és nagy szerepe volt a terrorgépezet kialakításában vagy éppen
az úgynevezett kékcédulás választási csalás megszervezésében. Ezt a
hatalom, amelynek elitjéhez tartozott, azzal hálálta meg neki, hogy
koholt vádak alapján felakasztatta. A sokat idézett anekdota szerint,
amikor 1956. október 6-án újratemették, az egyik gyászoló odafordult a
másikhoz: „Te is a Lacival?” „Nem, engemet is a Laci” – szólt a válasz.
Vagy a másik adoma szerint az egyik megemlékező a százezerből azt mondta
volna: aj, szegény Laci, ha ezt megélhette volna, de közibénk
lövetne!

Mindezt csak azért
idézzük fel, hogy szemléltessük az áldozatok száma megállapításának
nehézségeit. Azért persze próbálkoznak ezzel. A legismertebb nemzetközi
vállalkozás Stéphane Courtois-é és társaié, akik A kommunizmus fekete
könyvében (kfk) publikálták azóta is sokat vitatott számaikat. Ezek
szerint vagy 100 millió ember veszítette volna életét a kommunista
pártok miatt. A nemzetközi kutatócsoport szerint Kína viszi a prímet 65
millió áldozattal, Szovjetunió a második 20 millióval, a kambodzsai és
az észak-koreai pártok pedig 2-2 millió embert fosztottak meg életüktől.
A legvéresebb rendszer valószínűsíthetően a kambodzsai Pol Poté volt:
ez szűk négy év alatt a lakosság egynegyedét pusztította el
éheztetéssel és kínzással.

[…]

A
történészi és jogászi szakma, megszorításokkal, a háborús és népbírósági
pereket is sok tekintetben jogsértőnek tartja. Igazság szerint ilyenek
Európa-szerte zajlottak, és a magyar bírósági eljárásokban legalább
viszonylag ügyeltek a formaságok betartására. A legtöbb európai
országban nem: Nyugat-Európában az ellenállók gyorsan végeztek a
fasisztákkal és a kollaboránsokkal. Sok helyen Kelet-Európában is, vagy –
mint Csehszlovákiában és Romániában – nemzetiségi – például magyar-
vagy németellenes – tisztogatásokra használták fel az alkalmat. Nálunk a
népbírósági törvény alapján 1945. február 3. és 1950. április 1. között
majd hatvanezer embert állítottak bíróság elé, közülük 26 997-et
elmarasztaltak, 477-et halálra ítéltek és 189-et ki is végeztek.
B-listára tettek, magyarán kirúgtak 86 530 főt, nagyjából minden
harmadik-negyedik tisztviselőt. Kitelepítettek vagy kétszázezer németet.
Internáltak 45–60 ezer, városi lakhelyükről kitelepítettek körülbelül
15 ezer embert. A Terror Háza egyik kiállítása szerint
a második világháború során közel 700 ezer magyar állampolgár
került szovjet fogságba. Ezt a számot többen túlzónak tartják, de
mindenképpen százezrekről beszélhetünk. Háború esetén a fogság
előfordul, így igazságtalan őket a kommunizmus áldozatai között
szerepeltetni, mondhatnánk. Csakhogy mintegy harmaduk
kényszermunkára hurcolt civil volt, és nagy számban akadtak
köztük koholt vádak alapján elítéltek és a GULAG táboraiba zártak
is. Ráadásul a hadifoglyokat és a civil internáltakat a háború
lezárta után is évekig dolgoztatták a Szovjetunió munkatáboraiban, és
az utolsó nagyobb fogolyszállítmányok csak 1955-ben érkeztek haza.
A kiszállítás során, a gyűjtő-, tranzit- és a
kényszermunkatáborokban becslések szerint több mint 200 ezer magyar
állampolgár lelte halálát.

[…]

A
törvénytelenségek és igazságtalanságok újabb nagy hulláma az 1956-os
forradalom leverését követte. A megtorlás során 35 ezer fő ellen folyt
eljárás, egyedül 1958. április 1-jéig 14 378 főt ítéltek el első fokon,
összesen több mint 20 ezerre szabtak ki valamilyen szabadságvesztést, és
229 végrehajtott halálos ítélet született. A fegyveres harcokban és a
sortüzekben mintegy húszezren sebesültek meg és 2652-en haltak meg. 1957
májusáig 182 ezren emigráltak (disszidáltak) – sorolja az adatokat az
1956 kézikönyve. Az ’56-os forradalmat követően felállított
internálótáborokban (Kistarcsa, Tököl) 13 ezer személyt tartottak fogva
rövidebb-hosszabb ideig 1957 és 1960 között. Lakóhelyről való
kitiltással, állásból való fegyelmi elbocsátással (ezernél több
pedagógust – főként vidékieket – tettek ki például munkahelyükről),
valamint rendőri felügyelet alá helyezéssel több tízezer személyt
sújtottak a Kádár-éra első éveiben.

Hogy mi történt 1963 után? Bár 1961 után már nem
végeztek ki politikai foglyokat, börtönbe még később is vetettek
embereket. A legenda szerint az utolsó politikai fogoly Kristály Gyula
ózdi munkás volt, akinek Kádár-ellenes verseit izgatásnak minősítették,
aminthogy sokakkal így tettek a rendszer utolsó 25 évében. Hogy hányan
lehettek pontosan, nem tudjuk, de a kádári konszolidáció után a rendszer
stratégiájává vált, hogy „nem csinálnak mártírokat”, így az eljárások
többnyire államigazgatási eljárás keretében folytak le, vagy az ügyet
köztörvényesnek minősítették. A forró gőz fedő alatt tartásában nagy
szerepe maradt az állambiztonságnak, a politikai rendőrségnek, amelynek a
kommunizmus négy évtizede alatt Gyarmati Györgynek, a Történeti
Levéltár főigazgatójának becslése szerint körülbelül 200 ezer
kollaboráló ügynöke lehetett. Sokan közülük maguk is a kommunizmus
áldozatai.

A
teljes összeállítás a
hvg.hu-n.