1989.
december 16-án Romániában, Temesvárott a tömeg megakadályozta Tőkés
László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a hatalom
erőszakkal próbálta elfojtani a tüntetéseket, de ezek átterjedtek az
ország többi vidékére és Bukarestre is. (Forrás: Múlt-kor)

A megmozdulásokból napok alatt felkelés lett,
majd az események forradalommá szélesedtek, elsöpörve Nicolae Ceausescu
uralmát – ez volt a kelet-európai változások legutolsó és legvéresebb
mozzanata. Hogyan és miért bukott meg a diktátor, és mennyire láthatjuk
objektíven az akkor történteket? Összeesküvés-elméletek, és valóság,
avagy a romániai forradalom története.

Válság és megalománia

Az 1989. decemberi (és későbbi) történések mindmáig a
romániai közbeszéd egyik kiemelt témáját képezik, és szinte folyamatosan
foglalkoztatják a médiát. Nemcsak az évfordulók – különösen a mostani,
huszadik – közeledtével, hanem gyakorlatilag állandóan jelennek meg
cikkek, visszaemlékezések, könyvek, józan és fantasztikus magyarázatok
vagy szenzációs leleplezések a forradalomról és következményeiről. Már
az események alatt is rengeteg dolgot sűrű homály borított, a kérdőjelek
pedig azóta is csak sokasodnak, hiába a számos vizsgálat, bírósági
eljárás és tényfeltáró írás.

Az
egymásnak gyakran ellentmondó megállapításoknak köszönhetően az összkép
meglehetősen zavaros. Az értékelést azonban nem csak a fordulat
körülményei nehezítik, hanem – újfent a régió többi országához hasonlóan
– a múlt eltérő megítélése is. Nicolae Ceauoescu és rendszere ugyanis
egyformán viszonyítási pontnak számít, akármelyik oldalról is nézzük. A
conducator („vezér”, „vezető”) egyesek számára a terror és a nyomor
jelképe, mások számára viszont a szociális biztonságé és a viszonylagos
stabilitásé.

A romániai
államszocializmus mást és mást jelentett a vidéki lakosság és az egykori
polgári rétegek számára is, és bár az elnyomástól mindenki szenvedett, a
kisebbségek is másként élték meg, mint a többségi nemzet tagjai. A
kisebbségeket kettős elnyomás sújtotta, hiszen intézményrendszerük
fokozatos leépítése végül már közösségi létüket fenyegette. Ezért nem
meglepő, hogy míg például a magyarok nem bánkódnak túlzottan Ceauoescu
után, sok román nacionalista ma is a (román) nemzetépítés és a román
önállóság bajnokát látja benne.

1989
végére a diktátor és legszűkebb környezete körül kezdett elfogyni a
levegő. A nyolcvanas évekre Románia külpolitikai tekintetben szinte
teljesen elszigetelődött, holott korábban, a szovjet blokk „renitens
országának” vezetőjeként Nicolae Ceauoescu Nyugaton viszonylag népszerű
volt. Ám idővel sokasodni kezdtek a rendszerét illető nemzetközi
kritikák, a Szovjetunióban végbemenő reformok következtében pedig
Románia elveszítette privilegizált státusát és végül a Nyugat
támogatását is. Amikor Közép- és Kelet-Európában repedezni kezdett az
államszocialista berendezkedés, a román vezető anakronisztikusnak ható
neosztálinista rezsimje nem számíthatott a reformer Gorbacsovra, és
szövetségesei – a konzervatív csehszlovák és keletnémet politikusok –
bukásával végképp magára maradt. Sőt, 1989 novemberében a változások
déli szomszédját is elérték.

Romániában azonban látszólag még a keleti tömb
általános összeomlása közepette is nyugalom volt, pedig az elhibázott
gazdaságpolitika (pl. az import- és energiaigényes nehézipar erőltetett
fejlesztésének folytatása stb.) következtében az ország gazdasági
helyzete katasztrofálissá vált. A nyolcvanas évekre egyre nagyobb
szükség lett volna a strukturális reformokra, ám azok elmaradtak, sőt,
Ceauoescu tovább erőltette elképzeléseit. Sajátos „válságkezelésbe” is
kezdett: a korábban felvett hitelek visszafizetését tűzte ki célul, amit
részben a belső fogyasztás visszafogásával kívánt megvalósítani. Bár az
adósságok kifizetése 1989-re gyakorlatilag sikerült is – ekkor a
törvényhozás meg is tiltotta az újabb hitelfelvételt – az ezért fizetett
ár hatalmasnak bizonyult. Az export masszív növelése és a behozatal
korlátozása következtében Románia lakosságának életszínvonala drámai
módon romlott, míg végül már a háborús állapotokat
idézte.

Az ellátási problémák miatt a
korszak egyik tipikus jelenségei voltak az üres üzletek, amelyek előtt –
ha érkezett valami áru – villámgyorsan végeláthatatlan sorok képződtek;
virágzott a feketepiac és a korrupció. Állandó volt az üzemanyaghiány,
de akadozott az áram- és vízszolgáltatás is, a kemény telek ellenére
gyakran alig volt fűtés a rosszul szigetelt tömbházakban – miközben az
évtizedeken át zajló, erőltetett urbanizáció eredményeképpen hatalmas
lakótelepek jöttek létre a városokban. Mindeközben Ceauoescu nem
állította le grandiózus vállalkozásait sem.

A Duna–Fekete-tenger csatorna építése, Bukarest
belvárosának lerombolása és az új városközpont felépítése – közepén a
monumentális Köztársaság Házával (a mai román parlament épületével) –
pedig csak növelte a lakosság elégedetlenségét, csakúgy, mint a
társadalom szocialista homogenizációját felgyorsítani hivatott,
Magyarországon falurombolásként ismert „szisztematizálás”. Mindehhez egy
visszatetsző és már akkor is groteszknek ható személyi kultusz társult –
Ceauoescut többek közt „Vezérként”, „a Kárpátok Géniuszaként”,
„Félistenként” vagy „Polivalens Géniuszként” énekelték meg, de a kultusz
feleségére, Elenára is kiterjedt, aki politikai funkciói mellett komoly
tudományos karrierre „tett szert”, mint vegyész.

A válságot súlyosbította, hogy a diktátor nem tűrt
bírálatot, és ragaszkodott elképzeléseihez. Igaz, kritikából nem is volt
túl sok, mivel – egyes elszórt jelenségektől eltekintve – az országban
nem működött számottevő ellenzéki mozgalom. A hatalom, különösen a
besúgói hálózata révén mindenütt jelen lévő politikai rendőrség, a
Securitate segítségével szoros ellenőrzés alatt tartotta a lakosságot. A
magányos ellenzékieket (például Doina Cornea irodalmárt, Mircea Dinescu
költőt vagy Paul Goma írót) és kezdeményezéseiket (például az erdélyi
magyar értelmiségiek – többek közt Ara-Kovács Attila vagy Szőcs Géza –
által szerkesztett Ellenpontok nevű szamizdatkiadványt) elszigetelték és
felszámolták.

A nyolcvanas évek
második felében ugyan sor került kisebb-nagyobb megmozdulásokra, például
Kolozsvárt és Iaoi-ban, de még a legnagyobbat, a zavargásokba és a
helyi pártszékház feldúlásába torkolló 1987-es brassói munkássztrájkot
is sikerült elfojtani. Ugyanakkor volt magas rangú állami és
pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán egy nyílt levelet intéztek
Ceauoescuhoz („a hatok levele”), amelyben többek közt az állampolgári
szabadságjogok helyreállítását és az életszínvonal javítását kérték. A
levél visszhang nélkül maradt, a hatalom pedig fellépett a tiltakozók
ellen, igaz, már korántsem azzal a brutalitással, mint az ötvenes
években. Végül 1989 novemberében, a Román Kommunista Párt XIV.
kongresszusa után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a
külvilágban zajló események ellenére Ceauoescu nem szándékozik
változtatni politikáján.