Hadtörténelmi
túra oda, ahol minden látszat ellenére eldőlt az első világháború. A
történelem első gáztámadása, évekig tartó állóháború véres ütközetekkel,
sártengerbe fulladó katonák tömege, heroikus küzdelem minden méterért,
és 800 ezres katonai veszteség: ez Ypres mérlege. Íme nyugaton a helyzet
ma. (Forrás: Zóna)

[…]

A
legmegdöbbentőbb, hogy a 20. század elején csak nagyon kevesen látták
előre, hogy egy európai háború milyen apokaliptikus pusztítással járhat.
Európában 1914 előtt 43 éven át nem volt háború, s a korábbi
konfliktusok egyébként is kevés támpontot adtak. Az 1871-es
porosz–francia, az 1866-os porosz–osztrák és az 1859-es osztrák–francia
háború rövid ideig tartott, kevés embert mozgatott meg, és inkább csak
sértettséget okozott a veszteseknek, semmint tartós szenvedést. A
katonák ezekben az évtizedekben többnyire hadgyakorlatokon vagy a
tengeri hatalmak esetében kisebb gyarmati háborúkban szerezték
tapasztalataikat. Igazán komoly, hosszan tartó hadviselés utoljára az
amerikai kontinensen volt az 1861–65-ös polgárháború idején. Az inkább
hasonlított egy 20. századi háborúra, totális mozgósítással, gazdasági
blokáddal és a lakosság nagyfokú érintettségével. A technikai fejlődés
is bemutatta új csodáit, a modern tűzfegyverek brutális hatékonyságát a
négy év alatti 600 ezer áldozat tanúsítja.

Az első
világháború húsdarálója azonban ennél sokkal nagyobb kapacitásúnak
bizonyult. A franciaországi Verdun mellett 1916 első felében vívott
többhetes ütközetben a németek és a franciák együttesen csaknem 800 ezer
embert vesztettek. Pedig még csak ez után következett a Somme folyónál
indított, brit parancsnokság alatt vezetett antant offenzíva, amelynek
már az első napján mintegy 70 ezer katona meghalt vagy megsebesült, s a
hónapokig elhúzódó csatában végül több mint egymilliós emberveszteséget
szenvedtek a háborús felek. A korábban elképzelhetetlen veszteségek
hallatán az otthoni politikusok levegő után kapkodtak, a brit kormány
bele is bukott a somme-i csata végelszámolásába, amikor kiderült, hogy
százezrek estek el kevesebb mint száz négyzetkilométeres
előrenyomulásért cserébe.

Sir Douglas Haignek, a
brit haderők európai főparancsnokának optimizmusa azonban töretlen volt,
és Londonnak azt jelentette, hogy „okkal hihetjük, hogy a német
veszteségek felülmúlták a brit és francia csapatokéit”. Ez minden
bizonnyal aláásta a németek harci morálját, állította a tábornok, és
ebből a hitből táplálkozva egy újabb „végső” offenzívát javasolt a
nyugati fronton a németek kivéreztetése céljából. Lloyd George brit
miniszterelnök egyáltalán nem hitt a németek demoralizáltságában, és az a
szilárd meggyőződése alakult ki erről a skót tábornokról, hogy
„kétbalkezes, vérszomjas őrült”. A politikusok keze azonban meg volt
kötve. Egyrészt akkor még nem volt divat, hogy civilek felülbírálják a
katonák hadvezetési kérdésekben kialakított véleményét, másrészt egy
parancsnok leváltása olyan morális fiaskó lett volna, amelyet nem mertek
gyakran megkockáztatni. A háborút senki sem akarta elveszíteni, mert
tudták, hogy ezen a ponton már birodalmak túlélése vagy pusztulása a
tét.

Így került sor a harmadik gigantikus csatára a
nyugati fronton, helyszínéül Haig tábornok Ypres város körzetét jelölte
ki. A kisváros és környéke, illetve egy vékony sáv a tengerpartig maradt
az egyetlen földdarab, amelyet a németek még nem foglaltak el
Belgiumból. A kis Benelux államot a háború legelején, 1914 augusztusában
lerohanta a császári Német Birodalom, voltaképpen ez szolgált ürügyül
Anglia hadba lépéséhez. Bár a váratlanul kemény belga katonai ellenállás
miatt lassabban haladt előre a germán hadigépezet, mint Berlinben
Vilmos császárék elképzelték, azért 1914 októberére az ország egész
területét ellenőrzés alá vonták. Kivéve Ypres városát, amelyet 1914
novemberében a britek és a franciák közös erővel megvédtek az első
ypres-i csatában, illetve a már említett földnyelvet, amelyet a belgák
elárasztottak tengervízzel. Itt már nem babra ment a játék, mert ha a
belga városka elesik, akkor nyitva állt volna az út a német csapatok
előtt a La Manche csatorna francia kikötői felé, ezeknek az elfoglalása
pedig egyrészt lényegesen megnehezítette volna a brit utánpótlás
eljuttatását a kontinensre, másrészt megnövelte volna egy német invázió
esélyeit a brit szigetek ellen.

A belga város szúrta
a német hadvezetés szemét. Az irritációt azzal kompenzálták, hogy
hónapokon keresztül tüzérségi tűzzel borították el a három oldalról is
bekerített várost, ezért a francia katonai szaknyelvben használatos
salient, azaz kiszögellés nevet ragasztották rá a háborús években. A
lakosok 1915 januárjáig bírták, de ekkor már a legelszántabb
lokálpatrióta is feladta, és elköltözött a patkányokkal és katonákkal
teli romhalmazból.

A német csapatok 1915 áprilisában
tettek egy újabb kísérletet a város elfoglalására. Ekkor került sor a
vegyi háború első nagyjelenetére a hadtörténelemben. Április 22-én a
németek 168 tonna klórgázt vetettek be a brit és francia csapatok ellen,
hogy felpuhítsák harci moráljukat. A kísérlet sikerült, tíz perc alatt
tízezer antant katona halt bele a gázmérgezésbe, vagy rokkant meg
tartósan, a többiek pedig fejvesztve menekültek a lövészárkokból. A
németek viszont előrelátásban már kevésbé brillíroztak. Ilyen átütő
hatásra egész egyszerűen nem számítottak, ezért nem biztosítottak elég
csapatot a gyalogsági támadáshoz, s emiatt a gáztámadás igen csekély
taktikai nyereséget hozott, hiszen nem volt ember az elhagyott antant
lövészárkok elfoglalására.

Ha a kortársak azt
hitték, hogy ez már őrület, akkor tévedtek. Az igazi téboly csak 1917
nyarán kezdődött a harmadik ypres-i csatával, Haig tábornok hónapokig
dédelgetett offenzívájával. Lloyd George még a csata kezdete előtti
napokban is igyekezett lebeszélni a hadvezetést a támadásról, hiszen a
nyugati fronton minden korábbi példa azt mutatta, hogy ez csak
gigantikus veszteségekkel és minimális területi nyereséggel járhat. A
tábornok azonban hajthatatlan volt, és töretlen magabiztossággal azt
ígérte, hogy néhány héten belül felszabadítja az egész belga
tengerpartot, amit még legodaadóbb tisztelői is túlzottan optimistának,
ellenfelei viszont egyenesen fantazmagóriának tartottak.


Az 1917. július 30-án éjszaka indított támadás sem
ígérkezett másnak, mint Verdun vagy Somme újrajátszásának, hiszen a brit
55. hadosztály támadó egységei már az első órákban hetvenszázalékos
veszteséget szenvedtek, pedig az előrehaladás alig volt pár száz méter.
Az offenzíva azonban folytatódott, a felőrölt csapatok helyét friss
tartalékok vették át, majd amikor ők is elvéreztek, újabb és újabb
hullámok érkeztek. A katonákat kezdettől balszerencse kísérte, mert az
első napon elkezdett esni az eső, innentől pedig nemcsak a golyók és
gránátok zivatara, hanem a sáros talaj is hátráltatta az előrenyomulást.


Nem volt könnyű a védekező németeknek sem, de a
rövidebbet mégiscsak a támadó brit, francia és gyarmati katonák húzták. A
szűnni nem akaró eső a háború férfias romantikájának utolsó
maradványait is végképp elmosta, és siralmas, groteszk
burleszkjelenetekbe fordította. A bombatölcsérek megteltek vízzel,
rengeteg sebesült belefulladt a vérrel, szeméttel és emberi ürülékkel
kevert vízbe. A következő fázisban a talaj annyira fellazult, hogy a
tüzérségi gránátok becsapódáskor rögtön 80-90 centiméter mélyen
befúródtak, és amikor felrobbantak, nem repeszeket, hanem csak sarat és
vizet fröcsköltek szét. Első látásra ez kedvező fejlemény, de ha azt
nézzük, hogy ezeknek a gránátoknak kellett volna a géppuskafészkeket
kiiktatni, akkor a támadó gyalogosoknak ez mégsem volt jó. Persze a
géppuskásokat se irigyeljük, ezekben a napokban várható élettartamuk 35
perc volt, hiszen a támadások mindig ellenük összpontosultak, és ha
megadták is magukat, ritkán kegyelmeztek nekik.

Már
hetek óta tartott az offenzíva, de az antant erői alig nyolc kilométert
foglaltak el a németektől. Eljött az ősz, és a flandriai eső csak esett
és esett. Az egész csatatér egy nagy ingovánnyá változott, sokan úgy
vesztek oda, hogy elmerültek a sárban, és belefulladtak. Már csak
pallókból épített ösvényeken lehetett közlekedni, a katonáknak súlyos
megpróbáltatás volt az is, hogy éjszaka kijussanak a lövészárkokba,
amelyekben persze derékig állt a víz. Víz borított egész
négyzetkilométereket, a brit gyalogosok el is kezdtek viccelődni, hogy
őket most már innen igazán kivonhatnák, és inkább a Királyi
Hadiflottának kellene folytatnia a csatát.

A katonai
eszköztár kimerülőben volt. A debütáló brit tankok még augusztusban
elakadtak a sárban. A nehéztüzérséget szeptemberben a talaj miatt nem
lehetett mozgatni. Októberben már a könnyűlövegek is kidőltek a sorból,
minden lövéskor annyira belesüppedtek a sárba, hogy képtelenség volt
velük a pontos célzás. Maradt a puska, a szurony és a gáz. A véres
iszapbirkózás novemberig tartott, ekkor már Haig tábornok is belátta egy
a brit királynak küldött levelében, hogy „a véget érni nem akaró
esőzések miatt az offenzíva sikeres folytatására nem maradt remény”.
Amikor a brit vezérkar egyik tábornoka a csata végén kiment helyszíni
szemlére, a vér- és sártengert meglátva felkiáltott: „Te jó isten,
tényleg képesek voltunk harcba küldeni embereket ilyen terepen?” Egy
mellette álló tiszt, aki az egész ütközetben részt vett
csapatparancsnokként, rezignáltan megszólalt: „Egy kicsit feljebb sokkal
rosszabb a helyzet.”

Hadosztályok tucatjai
semmisültek meg a harmadik ypres-i csatában. A brit Honvédelmi
Minisztérium 1922-es vizsgálata azt állapította meg, hogy 450 ezer brit
és 50 ezer francia katona volt a veszteséglista az antant oldalán. A
németek 270 ezer embert veszítettek. A veszteség harminc százaléka
halott volt, a többi sebesült vagy eltűnt. A legmegrázóbb turistaélmény
Ypres városában a Menin Gate, egy hatalmas diadalívszerű kapu, amelyre
azoknak a neve van felvésve, akik eltűntek az ypres-i csatákban, azaz
akiknek földi maradványaik sohasem kerültek elő a sártengerből. Több
mint 56 ezer angol, skót, ír, kanadai, ausztrál, új-zélandi, indiai,
afrikai, francia, flamand és vallon katona neve a falakon. Ez több, mint
ahány amerikai katona elesett a tizenöt évig tartó vietnami háborúban.


Az antant politikai vezetői, különösen a britek,
1917 végén elkeseredésükben a fejüket verték a falba. Mert miközben ők
vágóhídra küldték félmillió emberüket néhány négyzetkilométer
nyereségért, a központi hatalmak sokkal kisebb áron stratégiai
győzelmeket arattak. Először a németek kiütötték Oroszországot, amely a
Kerenszkij-offenzíva 1917. júliusi kudarca után már nem volt képes
érdemi harci tevékenységre. Második lépésben a Monarchia és Vilmos
császár egyesült erői 1917 októberének végén és novemberének elején
Caporettónál áttörték az olasz frontot, és elfoglalták Észak-Olaszország
jelentős részét. Lloyd George különösen azért volt dühös, mert korábban
ő éppen azt az álláspontot képviselte, hogy nem a nyugati fronton
kellene erőltetni a lehetetlen áttörést, hanem átdobni a csapatoknak egy
részét az olasz frontra, és ott térdre kényszeríteni az osztrák–magyar
erőket.

Pedig még hátravolt a feketeleves. 1918
márciusában a németek, az orosz és az olasz frontokon felszabaduló
erőiket bevetve, offenzívát indítottak a nyugati fronton, és néhány nap
alatt minden olyan területet visszafoglaltak, amelyet az antant 1917-ben
kínkeservesen elvett tőlük. Ettől még Sziszifusz is sírva fakadt volna.
1918 tavaszán ugyanott állt a frontvonal, mint egy évvel korábban. A
különbség egymillió emberi élet volt.

Illetve még
két fontos dolog, de ezek már az antant javát szolgálták. Az egyik, hogy
bár az 1918-as Mihály-offenzívát megnyerték a németek, de legalább
annyira kivéreztek benne, mint a britek az 1917-es ypres-i támadásban. A
németeknek azonban ezen a ponton nem a britekkel vagy a már 1916-ban
legyengült franciákkal kellett összemérniük erejüket. A másik lényeges
fejlemény ugyanis az volt, hogy időközben megérkeztek Európába a már egy
éve hadba lépett Egyesült Államok erői. A friss amerikai csapatok
nyomásának a németek már nem tudtak ellenállni, a katonai erőegyensúly
végérvényesen a központi hatalmak kárára tolódott el. A végzet 1918
őszén következett be, amikor a vesztes országok sorban írták alá a
fegyverszüneti egyezményeket. Legutoljára Németország kapitulált, 1918.
november 11-én. Ennek éppen holnap, e novemberi második kedden kilencven
éve.

[…]