Bár a
magyar katolikus egyház és a kommunista diktatúra közös történetéről,
konfliktusáról és boldog egymás mellett éléséről köteteket lehet írni –
és írtak is –, az igazság valójában véresen egyszerű: mindenütt vannak
gyenge emberek. (Forrás: Kultúra.hu)

Mint minden rendes diktatúra, a hazai népi demokrácia
is mindent megtett, hogy ellenőrzése alá vonjon mindent a
bélyeggyűjtéstől a nyilvánosházakig, furcsa is lenne, ha épp az egyházak
esetében lett volna gáláns és nagyvonalú. A sort a szerzetesrendek
feloszlatása, az egyházi iskolák és ingatlanok államosítása kezdte, a
karizmatikus egyéniségek félreállítása és az Állami Egyházügyi Hivatal
létrehozása folytatta, majd egy, mindkét félnek kedvező kiegyezés zárta
az állam és a jócskán kompromittálódott püspöki kar
között.

Mindezt Várszegi Asztrik
pannonhalmi főapáttól tudhatjuk meg – ez leginkább az ő filmje, és a
készítők kissé kényelmesen, különösebb reflektálás nélkül hagyják is,
hadd meséljen, és inkább arra koncentrálnak, hogy a korabeli jelentések
alapján a nagyközönség számára legizgalmasabb részt, a titkosszolgálat
ügyködését dramatizálják, akár élőszereplős újrajátszással is. Mindez
tanulságos, különösen, ha arra gondolunk, hogy mennyivel hasznosabb a
verejtékes kémmunkánál egy zsírosabb pozíció felajánlása, ha a szándék
nem is hatol túl mélyre, de arra sajnos nem derül fény, hogy a Petényi
Katalin és Kabay Barna alkotópárosnak miért kiemelten fontos a
téma.