Miként
vált május elseje a munka nemzetközi ünnepéből a sör-virsli bazsalygós
fesztiváljává, a szakszervezeti küzdelmek éles villongásaiból ligeti
vattacukor-ünneppé? Az ünnep részletei is kiderülnek a Múlt-kor ünnepi
összefoglalójából.

A munkásosztály ünnepét 1890 óta jegyzik a világon. Az akkor még
agrárszocialista ünnepet állandó harcok jellemezték, tilos volt
felvonulni és ünnepelni május elsején. Majd 1899-ben ha a felvonulást
nem is, de a  munkás-összejöveteleket már hivatalosan is
engedélyezték.

Az ünnep több, a későbbiekben jelképpé
vált szimbólumhoz köthető, a 8 óra munka, pihenés, és szórakozás
igényétől, a mezőgazdasági és az ipari munkásokat jelképező
sarló-kalapácsig. Ez utóbbi jelkép 1904-ben tűnt fel először, a sarló a
mezőgazdasági munkásokat, a kalapács az ipari munkásokat szimbolizálta:
akkor még külön-külön, a Szabadság Istennőjének kezében.

1919-ben a
Forradalmi Kormányzótanács 80-as számú rendeletével állami ünneppé
nyilvánította a május elsejét és a Második Világháborúig gyakorlatilag
békés demonstrációk zajlottak. A háború után, 1945-ben új szerepben
éledt újra május elseje. A munkásság szolidaritási ünnepe, politikai
pártok erődemonstrációjává vált.

Igazán spontán az
1945-ös ünnep lehetett, ugyanis már 1946-tól voltak – főleg az MKP-ban –
olyan törekvések, hogy az egészet szervezzék meg, válasszanak
szavalókórusokat, akik buzdítják a népet, mozgózenekarok csinálják a
hangulatot. 1949-ben a május elsejéket még a „Május Elseje
Szervezőbizottság” készítette elő, a tagoknak levetítették a 47-es
moszkvai felvonulást, és direktívákat is adtak nekik. Az egyik ilyen az
volt, hogy Rákosi képe nem lehetett magasabban, mint a két szovjet
vezetőé, és Lenin és Rákosi képet pedig kevesebbet kellett vinni, mint
Sztálint. 1949-től a hadsereg is megjelent a parádékon, és egészen
1956-ig erőt demonstráltak.

Az 1957-es, emblematikus
május elseje után az ötvenes évek kivezényelt, erőt demonstráló
felvonulásai fellazultak, és bár felvonulni ekkor is kötelező volt, az
esemény ünnepélyesebbé és oldottabbá vált. A munka ünnepén szinte mindig
hatalmas, többszázezres tömeg menetelt – a Kádár-rendszerben már inkább
csak sétált el – a tribün előtt, a korabeli filmhíradók szerint
önfeledten és örömmámorban úszva. A hatalom a politikai pszichológia
széles eszköztárát alkalmazta az ünnep népszerűsítéséért valamint az
emberek aktivizálásáért. A mozgalmi nóták és a közös jelszavak
skandálásától, a tömeg együttes ritmusának magával ragadó lendületén át,
a 80-as évek sör-virslis felvonulásáig.

A
felvonulásokat országos szinten szervezték, ezt általában a párt
illetékes tömegszervezetei vagy propaganda osztálya bonyolította le. A
direktívák a fővárosi pártbizottságtól kerültek lejjebb a megyei
bizottságokhoz. Bár május elseje leglátványosabb része a felvonulás
volt, a gyárak és üzemek dolgozói már jóval elseje előtt az ünnep
jegyében tevékenykedtek: munkaverseny vagy munkafelajánlás
jegyében.

A május elsei munkaversenyből mindenki
kivette a részét, az üzemekben és lakóházakban a legszebb ünnepi
dekoráció vándorkupájáért folyt a verseny. A munkaverseny legjobbjai
aztán a felvonuláson is kitüntetett helyet kaptak. Az élmunkások és
élüzemek, közvetlen a Szovjet Kommunista pártvezetők képeit tartó sorok
mögött vonulhattak.