Az
1956-ot övező közömbösségről és homályról beszélgetett a Népszabadság
Litván György történésszel Nagy Imre és mártírtársai halálának, illetve
az 1989-es újratemetés évfordulója alkalmából.

– Mint a Történelemi Igazságtétel
Bizottságának alapító tagja és 1988-1991 között egyik vezetője, 1989-ben
oroszlánrészt vállalt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének
megszervezésében. Akkoriban a pártok 1956-ban, a forradalomban keresték
az őket legitimáló pontokat. Rá egy évre az új parlament, amelynek első
törvénye az ’56-os forradalomról és szabadságharcról szólt, Nagy Imre
nevét már kihagyta a szövegből. Biztosan ön is látta Török Ferenc
Moszkva tér című filmjét, amelyben az egyik szereplő megkérdezi. „Ki a
pöcs az a Nagy Imre?”

– A helyzet változatlan, romlani már
nemigen tud, lényegében ugyanott tartunk, mint 1989-ben, javulásról sem
tudunk beszélni. Már kilenc éve, a forradalom negyvenedik évfordulóján
tapasztaltuk, hogy Nyugat-Európában sokkal élénkebben emlékeznek a
magyar forradalomra, mint nálunk. Itthon nagy a közöny. Sokan azért
vannak így ezzel, mert nem is nagyon tudják, mi történt, mások pedig
egyéb okokból bizalmatlanok a forradalom törekvéseivel kapcsolatban,
ráadásul feltámadt egy bizonyos Kádár-nosztalgia is. Ha nem is fal
takarja, de elég sűrű fátyol homályosítja el 1956 emlékét. Éveken át
jártam iskolákba, hogy meséljek az akkor történtekről. A fogadtatás
változó volt. Akadt, amikor úgy éreztem, hogy sikerül áttörni a közöny
és hallgatás falát, mert a hallgatóság megértette 1956 lényegét. A
Berzsenyi gimnáziumban felidéztem például egy tévériportban hallott
fiatalt, aki azt mondta: majd akkor tudjuk meg talán, mi is történt
1956-ban, ha az akkori résztvevők már mind kihalnak. Amikor ezt a
berzsenyis diákoknak elmeséltem, jót mulattak, jó hangulatú volt a
beszélgetésünk. Néhány évvel később, ugyanitt, de egy másik osztályban
már inkább csak közönyt tapasztaltam.

– Ön a történettudományok doktora. Lehet,
hogy a történelemtanítás is ludas, hiszen alig jut idő ennek a
korszaknak a tanítására? Tanárok arról panaszkodtak, hogy a
rendszerváltás óta nehezebb 1956-ot tanítani. A filmművészet sem nagyon
jeleskedik abban, hogy tisztuljon a kép, legalábbis erről tanúskodott az
a vita, amelyen ön is részt vett az év elején a Nagy Imre Emlékházban,
ahol Mészáros Márta A temetetlen halott című művét szedték ízekre. Önnek
markáns véleménye van a filmről, s ezt ott a rendezőnek is
elmondta.

– Sokat tudok a
filmről: mi van és mi nincs benne. Tudom, egy művészi filmnek nem az a
feladata, hogy szolgaian leképezze az akkor történteket. A baj nem is
ez, inkább az, hogy a rendező makacs koncepciója szerint Nagy Imre
magányos hős volt. Ez számomra elfogadhatatlan. Akik Nagy Imre körül
voltak, azok nekem évtizedes barátaimnak számítottak.

– Ön tagja volt
1955-56-ban a Nagy Imre nevével fémjelezett pártellenzéknek és a Petőfi
Körnek is. Részt vett a forradalom utóvédharcaiban. 1958-ban hat évre
ítélték, majd 1962-ben amnesztiával szabadult.

– Tudom, hogy a Nagy Imre-csoport
tagjai mennyi küzdöttek Nagy Imrével és Nagy Imréért. A film ezeket a
szereplőket nem nevesíti, ráadásul gyáva és áruló népségnek állítja be
őket. Nos, ez nem igaz, mi több, rendkívül igazságtalan nemcsak velük,
hanem Nagy Imrével szemben is. Nagy Imre nem mondott olyat, mint ami a
filmben elhangzik: „Csak kenjetek rám mindent!” Ilyet ő soha ki nem
ejtett volna a száján. Nagy Imre pedáns ember volt. Úgy csinálta végig a
tárgyalást, hogy pontról pontra vette a vádakat, és esze ágában sem
volt mindent magára venni. Ellenkezőleg: mindvégig küzdött a
jogtalanságok ellen. De erről a rendezőnek fogalma sincs. Nagy Imre
életben maradt vádlott-társaitól – Donáth Ferenctől és Vásárhelyi
Miklóstól – a szabadulásuk után megtudtuk, hogy az ő magatartása a per
alatt kettős volt.

– Hogy
érti?

– Úgy, hogy
bátran, teljes egészében vállalta a nyilvános beszédeit és
cselekedeteit, amelyeket a forradalom előtt és alatt mondott vagy tett.
De semmit nem vállalt azokból, amelyek úgynevezett konspiratív
cselekmények voltak, s amelyek 1953-tól datálhatók. 1955-ben jött létre a
Nagy Imre-csoport. Egy-két embernek odaadta az akkoriban készült
írásait, beadványait, de elküldte ezeket Moszkvába és a magyar
pártközpontba is. Ezek későbbi becsempészéséért az angol nagykövetségre
Göncz Árpád majdnem kötelet kapott, de Kardos László és Regéczy-Nagy
László is megkapta a magáét a megtorlás idején.

– Ha ennyire hamisan állítja be ez a film
Nagy Imre és társai viszonyát, az még talán nem is lenne akkora baj, de –
mint valaki a vitában fogalmazott – most tíz évig megint nem készül
majd hiteles film a forradalomról. Egy mai tizenéves fiatalnak A
temetetlen halott lesz „az” alapfilm.

– A film ráadásul torzít is, mert úgy állítja be,
mintha Nagy Imre lett volna a nemzeti politikus, ellentétben a
környezetével. Ez sem igaz. Nem lehet kétségbe vonni Nagy Imre nemzeti
és hazafias érzelmeit, de a környezete sem gondolkodott másként. Nagy
Imre ugyanakkor sohasem tagadta, hogy ő kommunista.

– Az ön életének egyik fő műve az 56-os
Intézet létrehozása, amelynek 1991 és 1999 között az igazgatója volt. Az
intézet sorsa az 1998-as kormányváltás után majdnem megpecsételődött,
majd 2002 után ismét rendes támogatásban részesülnek.

– Az intézetet sokadmagammal,
köztük a ma ritkán emlegetett Hegedűs B. Andrással együtt hoztuk létre,
még az első szabadon választott kormány idején. Ma Rainer M. János
vezetésével jó kezekben van. Munkáját az Antall-kormány két
pénzügyminisztere, a szintén ’56-os Szabó Iván és Kupa Mihály is
támogatta. Hálás lehet nekik is az utókor.