A minap
előkerült az 1920-as évek derekán Hitlerről nyitott francia
titkosszolgálati dosszié. A legnagyobb rejtély talán az, hogy miként
került a paksaméta a legbecsesebb gall levéltári ereklyék közé. (Forrás:
HVG)

Született: 1880-ban Passauban.
Neve: Adolphe Jacob Hitler. Foglalkozása: újságíró. 1924-ben
rögzítették ezeket az adatokat a francia hírszerzés tisztviselői a
Münchenben – a történelemkönyvekbe sörpuccsként bevonult – államcsínnyel
próbálkozó későbbi diktátorról. A Le Monde című napilap által nemrég
ismertetett, hosszú ideig lappangó akta (képünkön) érdekessége nemcsak
az, hogy az 1920-as évek elején a német belpolitikában is
fajsúlytalannak számító – bár a puccsal és az azt követő perben
elmondott védőbeszédével országos ismertségre szert tett – Hitlerről
készült. Hanem az is, milyen nagyvonalúan bántak Párizsban a tényekkel. A
vezetéknéven kívül ugyanis semmi sem stimmelt az
adatokból.

Hitler 1889-ben
született, és csak hároméves korában költözött családjával a passaui
Kapuzinerstrasséra, a világot még az onnan mintegy 50 kilométerre fekvő
felső-ausztriai Braunau am Innben látta meg. A Jákob keresztnevet pedig
nem a szüleitől kapta, hanem azon korabeli – azóta történészek által
teljes mértékben cáfolt – pletyka elindítóitól, akik zsidó származásúnak
szerették volna feltüntetni a kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt
elmondott beszédeiben már az 1920-as évek legelején véresszájú
antiszemitának bizonyult pártvezért. Újságírónak pedig legfeljebb azért
lehetett nevezni, mert rendszeresen publikált a nemzetiszocialista párt,
az NSDAP által 1920-ban megszerzett Völkischer Beobachter című
napilapban.

A dossziéba került egyéb
adatok, megjegyzések már közelebb állnak a valósághoz. Elsősorban az
ugyancsak a fejlécen olvasható definíciószerű jellemzés, miszerint
Hitler „a német Mussolini”. Tény, hogy az 1923. novemberi, balul elsült
sörpuccsot a náci párt vezére bevallottan az Olaszországban egy évvel
korábban, „marcia su Roma” (menetelés Rómába) néven elhíresült
akciójával a hatalmat magához ragadó Benito Mussolini példáját követve
tervezte meg. Ugyanezt a párhuzamot hangsúlyozta az a feljegyzés, mely
szerint a megfigyelt személy „fasiszta jellegű” paramilitáris egységeket
szervez.

Hitler „nem hülye, hanem
(…) egy nagyon ügyes demagóg”, szólt a feljegyzés szerzőjének akár
váteszinek is tekinthető jóslata, amihez hozzátette, hogy a megfigyelt
„felsőbb hatalmak eszköze”, elsősorban Erich Ludendorff tábornoké. Ő
volt – Paul von Hindenburg után – az első világháborús német hadsereg
második számú vezetője, és nacionalistaként az 1920-as évek elején a
nácikkal olyan jó kapcsolatba került, hogy a sörpuccsba is be tudták
vonni (bár a perbe fogást végül megúszta). Ludendorff személyét még jó
ideig más forrásokban is szívesen emlegették Hitlerrel összefüggésben,
holott a Harmadik Birodalom későbbi feje a puccs után igen hamar
eltávolodott tőle.

A
Ludendorff–Hitler-vonalat nem csak Franciaországban tartották szemmel. A
brit katonai hírszerzés náci iratai között már 1922 után találhatóak
Hitlerre vonatkozó adatok – informálja a HVG-t a korszak brit levéltári
anyagát jól ismerő Lojkó Miklós történész, a Közép-európai Egyetem (CEU)
történelem tanszékének vendégtanára, hozzátéve, hogy nem lenne
meglepve, ha egy, a franciához hasonló önálló dosszié is előkerülne a
Führerről. A sörpuccs előtt négy hónappal készült például egy jelentés,
amely jóval több mint száz német nacionalista, antibolsevista
szervezetet sorol fel. A Lojkó által lapunk rendelkezésére bocsátott
anyag érdekessége, hogy bevezető helyzetelemzése „a
Ludendorff–Hitler-mozgalom” említésével zárul. E szerint nevezettek
állítólag félmillió harcost lennének képesek mozgósítani
Németország-szerte, amit ugyan az irat szerzője nem tud megerősíteni, ám
azt kétségtelennek tartja, hogy „baj esetén” az ország legjobb (katonai
és politikai) erői állnának az oldalukra.

„Régóta tudott, hogy a brit titkosszolgálat az
1920–1930-as években minden létező antibolsevista mozgalmat pozitívan
ítélt meg” – magyarázza a jelentés hangnemét Lojkó. Ez a felfogás
nagyrészt a brit külső kémszolgálat első vezetőjének, az igen jobboldali
és régi vágású antiszemita Sir Basil Thomsonnak köszönhető. Tény, hogy
az említett irat fő célja annak számbavétele, milyen erők szállhatnak
szembe a gazdasági összeomlás határán egyensúlyozó Németországban egyre
erősödő kommunista mozgalmakkal. A brit külügyminisztérium és
titkosszolgálat egyébként – nem kevés kivételtől, így például a későbbi
külügyminisztertől és miniszterelnöktől, Anthony Edentől eltekintve –
közepesen pozitívan ítélte meg Hitlert egészen addig, amíg kancellárrá
válását követően a rendszere ijesztővé nem kezdett
válni.

A most Franciaországban
előkerült Hitler-dosszié egyes megállapításai visszaköszönnek a majd egy
évtizeddel későbbi francia sajtóban. Ott is Mussolinihez hasonlították a
Führert, aki a köztudatba csak az 1930. szeptemberi választásokat
követően került be (amikor a náci párt 18 százalék fölé tornázta
támogatottságát) – derül ki Hans Hörling német történész sajtótörténeti
kutatásaiból. „Sápadt és nevetséges Mussolini-utánzat”, illetve
„másodrangú Mussolini” jelzőkkel illették a választásról választásra
egyre jobban szereplő pártvezért. Ám a gúnynevek egyre fogyatkoztak,
ahogyan közeledett 1933 januárja, a kancellári kinevezés időpontja, bár a
Paris-Soir című napilapban még alig egy évvel korábban is azon
élcelődtek, hogy „tökéletesen elválasztott, lenyalt, pomádés hajával
(…) kicsit olyan, mint egy falusi vőlegény”. Jellegzetes arcszőrzetét
pedig a vele egyidős, ám akkor jóval nagyobb világsztár amerikai
filmszínész, Chaplin kellékbajszához hasonlították.

Külön érdekessége a sokáig lappangó titkosszolgálati
anyagnak, hogy az egy olyan páncélszekrényből került elő, amelyben a
legbecsesebb francia dokumentumokat őrizték: a különböző alkotmányok
mellett például Napóleon végrendeletét, XVI. Lajos naplóját vagy
felesége, Marie Antoinette utolsó levelét. A kutatóknak fogalmuk sincs,
mikor és miért került ide el az akta a helyéről, az első világháború
utáni időszak Németországgal foglalkozó részlegéből, a jövendő Harmadik
Birodalomban kisebb-nagyobb funkciókat betöltő náci potentátok dossziéi
mellől.

Illényi balázs írása a HVG
2009/50. számában jelent
meg.