A
környezettörténelem új tudományágként eljutott abba a szakaszba, amikor
művelői egyre több helyen intézményi keretek között folytathatják
munkájukat. Az interdiszciplináris tudomány egyik hazai képviselőjét,
Rácz Lajost arról kérdezte az mta.hu, hogy mi is pontosan a
környezettörténelem és kik azok a környezettörténészek. (Forrás: MTA via
Múlt-kor)

 Az MTA doktora,
a Szegedi Tudományegyetem Pedagógusképző Kar Történettudományi
Tanszékének oktatója szerint a kérdés első felére viszonylag egyszerű
választ adni. A környezettörténet az emberi társadalom és a természeti
környezet kapcsolatát, vagyis a történeti ökoszisztémák működését
vizsgálja. A kérdés második felének megválaszolását azonban már
bonyolultabbnak nevezte a tudós. Rácz Lajos idézte Donald Hughes-t, a
Denveri Egyetem professzorát, aki szerint a környezettörténettel
foglalkozóknak legelőször is el kell fogadniuk, hogy „a természet és a
társadalom egy kontinuum”, azaz folytonosság.

Az újsütetű környezettörténésznek azzal is meg kell
barátkoznia, hogy bármely módszer – legyen az természet- vagy
társadalomtudományi – használható, amennyiben előmozdítja a történeti
ökoszisztémák megismerését. Végül egy környezettörténésznek négy
dimenzióban kell gondolkodnia, vagyis egyszerre térben és időben. „Aki
képes és hajlandó ezeknek az elvárásoknak megfelelni, minden fenntartás
nélkül környezettörténésznek gondolhatja magát” – hangsúlyozta Rácz
Lajos. Mint mondta, nem nagyon ismer olyan hagyományos diszciplínát,
amelynek a művelőjével ne találkozott volna környezettörténeti
konferencián. Fizikusok, matematikusok, biológusok, geográfusok,
szociológusok, néprajzosok, történészek, filozófusok alkotják azt a
kört, amelynek tagjai nem csak érdeklődnek az emberi társadalom és a
természeti környezet kapcsolata iránt, hanem kutatják is
azt.

A környezettörténész munkájáról
szólva Rácz Lajos kiemelte, hogy a kutatásokban különös hangsúlyt kap a
hosszú távú folyamatok vizsgálata, amelyek során akár évszázadokkal,
vagy évezredekkel ezelőtt kezdődött folyamatok jelenkorig tartó pályáját
tárják fel. Példaként említette az éghajlati változásokat, vagy a nagy
létfenntartási rendszerek kifejlődését és átalakulásait. Mint mondta,
minderre azért van szükség, mert a hosszú távú folyamatok ismerete
nélkül a jelenlegi állapotokat képtelenség megérteni, s a lehetséges
jövőt sem lehet körvonalazni.

Rácz
Lajos a környezettörténet másik fontos sajátosságának nevezte a lázadást
a tudományos megismerés hagyományos szerkezete ellen. „A korábbi
évszázadokban kialakult tradicionális diszciplináris szerkezetet védi az
egyetemi és a tudományos intézményrendszer. Ezt a szisztémát időről
időre támadások érték, de az egyik legerőteljesebb revíziós kísérlet az
ökologikus gondolkodás terjedéséhez köthető” – mondta az MTA doktora,
aki szerint ma már minden társadalomtudománynak van ökologikus
irányzata.

A legfőbb kutatási
irányokat ismertetve Rácz Lajos három nagy problémacsoportot jelölt meg:
a természeti környezet rekonstruálását a különböző történeti korokban, a
környezet és a társadalom kapcsolatának empirikus vizsgálatát, valamint
az ember és a természeti környezet együttéléséről való gondolkodást.
Napjaink egyik legnépszerűbb témájának a klímakutatás mellett a
létfenntartási rendszerek vizsgálatát nevezte a
környezettörténész.

Hozzátette: az
alig tucatnyi, kifejezetten környezettörténetre szakosodott magyar tudós
leginkább környezetrégészettel, éghajlattörténettel és
tájrekonstrukcióval foglalkozik. Rácz Lajos a hazai kutatókról szólva
megjegyezte, hogy a környezettörténészek maroknyi tábora mellett meg
kell említeni a környezettörténeti szempontból releváns kutatási
problémákat vizsgáló szakembereket, akiknek a számát ötven és száz
közöttire becsülte.

Arra a kérdésre,
hogy mi az a plusz, amit egy környezettörténész tud, de egy
természettudós, egy meteorológus vagy egy éghajlatkutató nem, Rácz Lajos
a nyitottság és a szintetikus látásmód fontosságát hangsúlyozta. Utalt
arra, hogy eredetileg földrajz-történelem szakon szerzett diplomát, s
úgy vélte: a környezettörténészek jelentős része „kettős tudományos
identitású”. „Úgy gondolom, hogy a hozzám hasonló tudományos értelemben
vett „önkéntes hontalanoknak” a közvetítés és az ismeretek
szintetizálása az egyik legfontosabb feladata, hiszen számunkra
nincsenek átléphetetlen határok” – fogalmazott az MTA
doktora.

A
teljes cikk az MTA oldalán