2010-ben Történelemtanárok Egylete (tte.hu) a Konrad Adenauer Alapítvány, a Friedrich Ebert Alapítvány, a Polgári Magyarországért Alapítvány, a Hanns Seidel Alapítvány és a Táncsics Alapítvány támogatásával 24 családtörténeti és életútinterjú, valamint 4 kisfilm elkészítésére vállalkozott. 2010. november 27-én nyilvános zárókonferencián számoltak be munkájukról. A kutatás célja a két világháború közötti magyar társadalomtörténet feltárásának, bemutatásának segítése volt. Módszere a Centropa Alapítvány által kialakított és sikerrel használt életút- és családtörténeti interjúzás. Az alábbi interjú – mely 2010. augusztus–novemberben készült – Buchmüller Ferencné, sz. László Magdolna életútját mutatja be, aki tíz évig, 1953 és 1963 között a szomszédos Pusztazámor postamestere volt. Az interjút Buchmüller Péter készítette.

Három városban – Debrecenben, Pécsett és Szentendrén – láttak munkához: 1910 és 1935 között született interjúalanyokkal készítettek életinterjúkat, amelyekben háború előtti életükről, rokonaikról, háborús élményeikről, a háború utáni újrakezdésről, a szocializmus évtizedei alatti életükről és sorsuk 1989 utáni alakulásáról kérdezték őket. Az interjú során az interjúalannyal és családjával kapcsolatos fényképeket és dokumentumokat gyűjtöttek (nagyobb súlyt fektetve a háború előtti, esetleg muzeális értékű képekre), lemásolták őket, és a részletes családfával, valamint az élettörténetek megszerkesztett változatával együtt adatbázisba rendezték. Az interjúk, képek alapján, a számítógép adta lehetőségek felhasználásával rövid (3–6 perces) filmek készültek egy-egy ember sorsáról, családjának történetéről. A fényképek, dokumentumok kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy a család, illetve az interjúalany életének minél több szakaszából tematikusan minél gazdagabb anyaghoz jussanak, amely a családtagok életkörülményeit – és azok változását – éppolyan érzékletesen mutatja meg, mint személyes kapcsolataikat és jellegzetes tevékenységeiket. A Történelemtanárok Egylete meggyőződése szerint az interjúk és filmek jól hasznosíthatók az oktatásban.

Az interjúalany

Teljes név: Buchmüller Ferencné sz. László Magdolna

Születési hely és idő: Budapest, 1923.

Hol élt még: Sződliget 1925–1942

Budapest 1942–1944

Bécs (Ausztria) 1944–1946

Szentbalázs (Somogy m.)1946–1953

Pusztazámor (Pest m.) 1953–1963

Sződliget (Pest m.) 1963–1976

Olaszország 1976–1982

Sződliget 1982–

Iskolai végzettség: érettségi

Foglalkozás: Postai alkalmazott 1942–1944. Budapest 62. Posta Hivatal

Mezőgazdasági munkás 1946–1953 (Szentbalázs, Tétény)

Postamester 1953–1962 (Pusztazámor)

Revizor 1962–1975 (Budapest)

Igazgatási előadó1983–1996 (Göd)

Nemzetiség: magyar

Vallás: r. katolikus

Család

Az én szüleim Budapesten ismerkedtek meg, mind a ketten Trianon után menekültek Magyarországra. Édesapámnak, László Antalnak érettségije volt, posta főfelügyelő volt Kézdivásárhelyen, de onnan el kellett jönnie, mert nem tette le a románoknak az esküt. Az édesanyám, Birkhofer Józsa szintén érettségizett, ő Pöstyénben dolgozott a postán, mert fiatalon meghalt az édesapja, és el kellett mennie dolgozni. Neki szintén el kellett jönni, mert ő pedig a csehszlovákoknak nem tette le az esküt. Így kerültek Budapestre a szüleim 1921-ben, megismerkedtek a 72-es postán, mert mind a ketten ott kaptak állást, és még abban az évben össze is házasodtak.

Édesanyám egyébként Bécsben született, az édesapja ott tanult orvos volt, és onnan helyezték őt ki Pöstyénbe fürdőorvosnak, így került a család oda, de a nagyapám rokonságából sokan Bécsben maradtak. Az édes nagyapámat én nem ismertem, mert ő 1917-ben meghalt agyvérzésben, és akkor nagyanyám újraházasodott, és úgy lett új nagypapánk.

Édesapám és rokonsága pedig Erdélyben földbirtokosok voltak. A nagymamámat még ismertem onnan, neki a 11 gyerekéből 4 fiú a nagy háborúban veszett el. Bálint volt a legfiatalabb gyereke, ő nálam két vagy három évvel volt idősebb. A Géza bácsi pedig, a legidősebb bátyja apunak, ő fönt volt a minisztériumban csendőr… nem tudom, milyen rangban volt, nagyon magas rangban, ami miatt mindjárt a háború után elvették a nyugdíját. Ő már meghalt ’42-ben, de elvették a nyugdíját, mert a felesége nem kapott utána semmit. Nem tudom milyen rangban volt, de piros csíkos nadrágban járt, arra emlékszem.

Hogy mennyi föld volt ott Erdélyben, arra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy olyan 10-12 hold jutott egy gyerekre, így apukámra is. Ott aztán volt erdőrész, legelő, szántó, meg minden az égvilágon.

Sződliget

1922-ben vették a szüleim ezt a telket Sződligeten, és 1925-ben jöttünk ide lakni.

Háború után

1946-ban jöttem haza Bécsből, de a férjem katonatiszt volt, és hadifogságba került. Ludovikás tiszt volt, és akkor abból baj volt. Baján volt elhelyezve mint hadnagy, és mint százados jött haza, mert közben fölemelték. A háború után fogságban volt, el volt ott ítélve, ’52-ben jött csak haza, és akkor állás nélkül volt szerencsétlen; én dolgoztam, ő vezette a háztartást, főzött, minden. Letette a kőműves-vizsgát, elment dolgozni, egy hét múlva kirúgták. Elment akkor, a kútásó vizsgát letette, elment dolgozni, nem telt el egy hónap, megint kirúgták. Szóval ezek olyan dolgok, amiket így elmondva el se hiszik az emberek, de így voltak. Na, ezzel nem kell, nem lehet dicsekedni, ugye. Idehaza volt már több mint egy éve, de az utcán, ha ment és látott egy krumplihéjat vagy egy hagymaszárat, már hajolt le és vette fel.

A Buchmüller család

Én felszabadulás után lementem a mezőgazdaságba, mert a postán egy tojást se tudtam venni a fizetésemből, és akkor kitanultam az állattenyésztést. Egy évig jártam iskolába esti tagozaton. A nagynéném írt Csoma-Szabadiból, hogy jöjjünk le, jön az aratás, menjünk le a cséplőgép mellé dolgozni. Akkor a húgommal, Katival elmentünk a cséplőgép mellé. Ottan bolgár katonák voltak, és a nagynéném, anyukámnak a nővére, ő tolmács volt az oroszoknál is meg a bolgároknál is, mert mind a két nyelvet valamennyire értette. Ott voltunk nála, a cséplőgép mellett dolgoztunk. Mikor megkaptuk a cséplőrészünket, akkor a húgom visszajött Pestre, fölhozta az én részemet is. Én akkor Szentbalázson voltam telepvezető. Akkor Szentbalázsról elmentem a tétényi hizlaldába. A tétényi hizlaldából – évszámokat már nem tudok mondani – lementem a tolnaszigeti serneválhoz [sertésnevelő telep – a szerk.], és a szedres-hidjapusztai üzemegység vezetője lettem ’53 májusáig.

Onnan kiléptem az édesanyám betegsége miatt májusában, akkor hazajöttem Sződligetre. Édesanyámat ápoltam, de szegény még abban az évben nyáron meg is halt. Utána visszamentem a postára Érdre, onnan meg Pusztazámorra mentem, postamester lettem.

1956

1956-ban született a fiam, Józsika. Akkor én postamester voltam Pusztazámoron. Nem volt semmi különösebb ott, mint máshol, csak engem piszkáltak azzal, hogy én mindig kinyitottam a postát, a forradalom alatt is.

Buchmüller József

1956-ban a férjemet tüdővel operálták Pesten. Az öcsém akkor éppen katona volt, és szabadságon volt nálam két hétig Pusztazámoron. Akkor együtt mentünk be öcsémmel, anyósommal – ő is itt volt nálam akkor – és a nyolc hónapos fiammal a Ludovika melletti kórházba meglátogatni a férjemet. Aztán az öcsém föltett minket a buszra, mi hazamentünk, és ő meg ment, bevonult a katonákhoz. Bement, de mire beért, már kitört a forradalom, és akkor ő is átállt a forradalmárokhoz. Sorkatona volt, kellett visszamennie, és nem ment vissza, hanem bement a tüntetőkhöz, a Ludovika téren volt. Amikor leverték a forradalmat, akkor a mentőkkel kimentek. Ott volt a Teri mentős ápoló, a későbbi felesége. Megszerették egymást, megesküdtek és mentőautóval kimentek Ausztriába, és onnan mentek aztán egészen Kanadába, Torontóba. Szegény öcsém, távollétében halálra volt ítélve ’56-ban, azért nem mer a mai napig sem hazajönni. Azt mondja, nem bízik a magyarokban – van valami igaza.

A pusztazámori Remeteség

Én ott voltam Pusztazámorban, anyósom meg haza akar menni Tolnába. Hát nem tudtam mit csinálni vele, mert közlekedés nem volt, szegény öregasszony meg a gyerekeihez akart menni, hát én csak a menye voltam.

Mikor már lecsendesedett, a forradalomnak vége volt, akkor bejöttünk megint Pestre, kerestem az uramat. Anyósomat föltettük Pesten egy tehervonatra, ami lement Szekszárdra – az ott van közel Tolnához –, én meg fölmentem Gabi barátnőmhöz a 8 hónapos kisfiammal, megkértem őket, hogy vigyázzanak a gyerekemre, én elmegyek keresni az uramat. Hát elmentem először abba a kórházba, ahol feküdt. Ott azt mondták, hogy elszállították a Rókus kórházba, mert a szobájukat találat érte. A Rókus kórházban azt mondták, hogy elszállították a János kórházba. Akkor fölmentem a János kórházba, de ott zűrzavar volt, onnan is elszállították, úgyhogy ott mászkáltam összevissza és mind gyalog, mert semmi jármű nem volt, romok voltak még mindenhol. Végül kiderült, hogy Kőbányára vitték, ott találtam meg egy kórházban. Akkor mondták, hogy még neki nem szabad eljönni, mert ugye, műtét után hurcolták ide-oda, még bent kell maradnia. Én akkor visszamentem Gabiékhoz, de akkor már este volt, és egy orosz autó megállított, hogy mit keresek, mert kijárási tilalom van.

Én mondtam, hogy az uramat voltam a kórházban látogatni, és most megyek haza a fiamhoz; egész jól beszéltem még akkor oroszul. Akkor azok rendesek voltak, fölhoztak a Moszkva térre és csak onnan kellett gyalog tovább mennem.

Hatvanas évek

Utána a dolgok valamennyire rendeződtek, és ott éltünk Pusztazámoron. A fiamat, a Józsikát féltünk óvodába küldeni, mert nem tudott magyarul. Be kellett adni óvodába már hároméves korában, hogy tanuljon magyarul. Beszéltünk magyarul, de odahaza mindig németül beszéltünk. Engem úgy hívott, hogy Magda, és a férjemet, hogy Feri. Mindig így beszélt: te, Magda, gyere ide, vagy mi van a Ferivel, meg minden, szóval így. Egy nap ott fürösztöm este, és azt mondja nekem: „Te, Magda mit szólnál hozzá, ha én téged anyunak hívnálak?” Mondom semmit, örülnék neki, hát anyukád vagyok. És a Feri mit szólna? Mondom, az is biztos örülne neki. Odajött a Feri, azt mondja Józsika: „Te Feri, tényleg nem haragudnál, ha apunak szólítanálak?” Nem, azt mondta, természetesen. Mindenki meg volt botránkozva, aki hallotta, hogy így szólítottuk egymást, és akkor már úgy látszik, őt is zavarta.

Pavilon a pusztazámori Barcza-kastély parkjában

Nagyon más lett minden a háború után, az öltözködés is teljesen megváltozott, ugye akkor már civilbe voltunk. Én – mivel vidéken laktam – a nagymamámnak a varrógépét levittem, megtanultam varrni, a fiamnak minden ruháját én varrtam. Én mindig magam varrtam a ruháimat, a gyerekemnek is, a férjemnek is: inget, mindent.

’62-ben feljöttünk Pusztazámorról, és elmentem a Bányagépgyárba Újpestre, a Baross utcába, és ott mint revizor dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig…

A Váci Napló 2017. december 15-i anyakönyvi hírei szerint Vácott elhunyt Buchmüller Ferencné sz: László Magdolna (1923) sződligeti lakos – K. Z.

Összeállította: Kiss Zoltán

midio.hu

Fotók: archív

Címlapképünkön a pusztazámori Barcza-kastély látható

Forrás