Csaknem
tíz éve úgy határozott huszonkilenc ország oktatási minisztere, hogy
harmonizálják az európai felsőoktatást. Nagyszabású terv – hol máshol is
írhatták volna alá az egyezményt, mint Bolognában. (Forrás:
[origo])

A bolognai rendszer –
melyet kétszintű képzésnek is neveznek manapság – célja igen egyszerű: a
felsőoktatás egységes európai szintesítése, annak érdekében, hogy a
diákok könnyebben folytathassanak külföldön tanulmányokat, szabadon
mozoghassanak az európai térségben. A bolognai szisztéma azonban,
nevével ellentétben, legalább három szintből áll, amelyet a kreatív
magyar elme – némi lopással – egy negyedikkel is
kiegészített.

Az általában három –
legfeljebb három és fél – éves alap-, vagy bachelor szak elvégzése után a
tanulók mesterképzésen tanulhatnak tovább – a korábbi rendszerrel
ellentétben azonban csak harmaduk nyerhet felvételt a második szintre. A
többiek bizony – sokak szerint a régi főiskolai papírnak megfelelő –
bachelor diplomájukkal vágnak neki a nagybetűsnek. A mesterképzés
befejezését követően a hallgatók – csakúgy, ahogy eddig – ezután is
doktori képzésben vehetnek részt, ahova – ahogy eddig is – csupán a
legjobbak kerülnek be. Itt folyik (elvileg) az igazi, személyre szabott
elitképzés.

A negyedik szint – mely a többi európai
országokhoz képest kicsit jobb helyzetbe hoz minket – a felsőfokú
szakképzések szintje. Ezekre a kurzusokra érettségivel lehet
jelentkezni. Ezek a képzések manapság nem örvendenek túl nagy
népszerűségnek. Amikor mindenki szerezhet egyetemi papírt, ki érné be
egy kétéves, szakirányú „tanfolyammal”, ami még diplomát sem ad –
gondolják sokan. Majd miután nem vették fel őket sehová a rendes
felvételi során, mégiscsak bejelölik az egyik főiskola felsőfokú
szakképzését – két év múlva pedig nem csak hogy egy szakmával a kezükben
lépnek ki a kapun, de valószínűleg már lesz elképzelésük arról, mivel
is szeretnének valójában foglalkozni. Ráadásul az itt szerzett kreditek
egy részét beszámítják az egyetemeken.

Sok embernek, sok országban más és más fáj Bolognából. A
rendszer – míg volt ahol lazán besiklott a köztudatba (és a
felsőoktatásba) – más helyeken bizony megakadt az emberek torkán. Komoly
tiltakozásokat váltott ki például Görögországban, ahol a diákok
erőszakba fulladó tüntetéseket szerveztek, egyetemeket foglaltak el. De
nem volt zökkenőmentes az átállás Franciaországban vagy Spanyolországban
sem. Az előbbiben 2002-2003-ban vonultak a diákok az utcára, míg az
utóbbiban 2008 márciusában több ezer hallgató gyűlt össze Barcelonában,
hogy  megkésve bár, de felemelje a szavát a bolognai rendszer
bevezetése ellen.

No de mi is vele a probléma? Erre a
kérdésre sok európai oktatási szervezet hangosan, egymás szavába vágva
kezdené el felsorolni gondjait. Megemlítenék például, hogy az angolszász
képzési szisztéma alapján kialakított bolognai rendszer igencsak üti
egymást a németes szisztémával – amily szerint eddig hazánk oktatása is
szerveződött.

A kétszintű képzés
ugyanis viszonylag kevés teret hagy a hagyományos, gyakorlatias –
például a technikusi – képzések számára. Régen egy hasonló végzettséget
egy meghosszabbított szakközépiskolai képzésben lehetett megszerezni –
ma már nincsen ilyesmi, pedig hatalmas szükség lenne ilyen
szakemberekre. A felsőfokú szakképzéseket (FSZ) szervezők ugyan kezdik
észrevenni a hiányt – de az FSZ népszerűtlensége nem tesz túl jót a
gyakorlati szakemberek képzésének. „Tíz éve léteznek felsőfokú
szakképzések, ám a tizenkétezres állami keretszámnak csupán alig a felét
– öt-hatezer helyet – töltik fel a hallgatók. Lenne igény erre a fajta
tudásra, az intézmények pedig egyre inkább alkalmazkodnak képzéseikben a
munkaerő-piac igényeihez – de egyszerűen nincs presztízse,
népszerűtlen” – mondja Dr. Bazsa György, a Magyar Felsőfokú
Akkreditációs Bizottság elnöke.

Ugyanez a probléma –
a gyakorlati és akadémiai képzés közti feszültség – üt rést a hazai
felsőoktatás egészének egységén is. Hiszen míg a régi, gyakorlatias
képzés a főiskolák reszortja volt, addig most már az egyetemek is
indíthatnak alapszakokat. És míg régen a főiskolák csupán három
(legfeljebb négy) éves képzéseket szervezhettek, addig most már ők is
megpróbálhatnak mesterszakot indítani.

Az eredmény
sok esetben az, hogy a gyakorlatcentrikus alapszakok egyetemi
megvalósítása nem annyira gyakorlatias, a főiskolák pedig eleve kevesebb
eséllyel pályáznak a mesterképzések indítására – hiszen sokszor nincs
elegendő minősített oktatójuk ahhoz, hogy akkreditálják a képzésüket.
Hogy is néz ki mindez a „valóságban”? Egy gazdasági-műszaki jellegű
alapdiploma megszerzéséhez szükség van egy féléves szakmai gyakorlatra. A
főiskolák fantasztikus kapcsolati rendszerrel rendelkeznek – hiszen
évek, évtizedek óta küldenek ki hallgatókat gyakorolni, azonban elméleti
képzésük színvonala sokszor nem éri el az egyetemek által beállított
szintet. Az egyetemek azonban most hirtelen nem tudnak pragmatikusan
gondolkodó, kiterjedt kapcsolati rendszerrel rendelkező
keverék-intézményekké válni – sokszor tehát problémájuk lesz a gyerekek
gyakorlati oktatásával.